A félelem e tekintetben elválaszt, elszigetel, bezár. Elválaszt a külvilágtól, a társamtól, a családomtól, barátaimtól, stb. Mindenkitől, aki felé nyithatnék, akiben bízhatnék, akitől segítséget kérhetnék... Ugyanakkor elválaszt önmagamtól is: a saját félelmeimmel magamat is leblokkolom, eltávolítom a megoldástól, vagy legalább annak meglátásától. Befelé, de nem az igazi Én-em felé, hanem a félelmeimmel teli, "saját valóságom" felé fordít, amit én teremtettem meg magamnak a félelmeim tükrében, és amiből egyedül én mászhatok ki - például a félelmeim felülírásával, átprogramozásával. Sokszor depresszióhoz vezet ez a saját "félelmetes valóság" teljes valóságnak való megélése.
Ahol félelem van, ott nincs áradás, szeretet, őszinteség. Ha félek megmutatni magamat másoknak, a világnak, akkor elzárkózom előlük és esélyt sem adok nekik arra, hogy megismerjenek, hogy én megismerjem őket, hogy felfedezzük egymás kincseit. Magunkat és egymást fosztjuk meg a tapasztalattól, fejlődéstől.
Pedig ezek a félelmek sokszor (ha nem mindig) teljesen alaptalanok. Feltételezéseken alapulnak, általában a múltból indulnak ki, egy már megtörtént esetből. A matematikai és lineáris agyunk, gondolkodásunk pedig leveszi a mintát, és ráhúzza a következő esetre is, esélyt sem adva a másik embernek, hogy ezúttal másképp cselekedjen. Hiszen ő is változhat, mint mindenki, lehet, hogy tanult a múltból (miért is ne?!) és ezúttal teljesen máshogy fog reagálni, mint ahogy azt mi akár borítékoltuk is volna... Ez az egyéni fejlődés, az önátlépések, amiket a lineáris gondolkodásunk (bal agyfélteke) - főként a tudományban - kihagy a számításból. Mert hát nem prognosztizálható, nem illik bele a tendenciába az, hogy valaki mondjuk az "alaptermészetét" pár év kemény munkával átdolgozza.
Lehet, hogy a skatulyázással tulajdonképpen a saját lustaságunkat szolgáljuk? Ha beteszünk valakit egy skatulyába, felcímkézzük, akkor kikapcsolhatjuk a tudatosságunkat, nem kell újra és újra fenntartani a belsőséges viszonyt, odairányítani rá a figyelmünket, megismerni a másikat egyre mélyebben. "Hiszen már ismerem, ő az, aki képtelen megkülönböztetni a bal kezét a jobbtól..." Valahogy (általában felszínesen) megismerünk valakit, és nem követjük a változásait, még mindig a 10 évvel ezelőtti állapotánál vagyunk leragadva. Így marad a mára már 50 éves fiúnk örökre a "kétbalkezes" Lacika. Bár ő az évek során mennyiszer próbálta bizonyítani, hogy már nem is olyan kétbalkezes, de a skatulyából nem engedik kilépni szegényt. Mikor már nagy nehezen kitolta magát egy kicsit, jön egy nagy kéz és lazán visszapöccenti. A lusta, nagy kéz, akik mi magunk vagyunk. Akinek így átláthatóbbak, "kezelhetőbbek" a kapcsolatai, ha skatulyákat/címkéket használ, mintsem erőt és energiát, odafigyelést tegyen a másik emberbe... |
