|
 |
Az utca zsúfolásig megtelt azokkal az emberekkel, akik ahogy mindig, most is eljöttek a vasárnapi vásárra. Színes forgatag volt, olyan, amit jól esik nézni. Volt, aki a bohócnak öltözött idős urat figyelte, amint éppen belezuhan a mögötte lévő pocsolyába csak azért, hogy utána nevethessen magán a nézőivel együtt, majd különböző figurákat hajtogathasson lufiból a gyerekeknek. Volt, aki fekete ruhában, morogva figyelte a tömeget, de mivel dolga volt muszáj volt közéjük vegyülnie. Voltak családanyák, gyengéd tekintettel. Öltönyös férfiak és kosztümös nők fülükben headseat-tel, ajkukon keserű fintorral, arcukon gőggel. Volt, aki hegedült egy szökőkút előtt, volt, aki csak vásárolgatott vagy nézelődött a hatalmas területű vásáron.
Természetesen nem a vásár napja vagy maga a vásár volt érdekes! Nem is a bohóc, a sok eladó és vásárló, netán a zenész. Történetünk középpontjában egy ablak áll, amely éppen erre a vásárra néz… legalábbis ebben a pillanatban. Az Ablak különleges volt, de csakis egy ember számára. Csak neki nyitott kilátást a Világra, és az Ő kedvétől függően az ablak hol a vásárt mutatta, hol egy játszóteret, néha a tenger hullámai voltak odaát és a sós permetet vitt be a szél a szobába, ahonnan ez a különleges Ablak nyílott.
Történetünk egy évvel ezelőtt a vasárnapi vásári nap előtt kezdődött, amikor egy fiatal nő sietett fel a másodikra új otthonába. Két karjában dobozokkal, amiket megpróbált nekitámasztani a falnak, hogy kinyithassa az ajtaját. Ha nem lenne nyilvánvaló a nő éppen beköltözni készült ebbe a régi lakásba, amely egykor családtagjáé volt. A dobozokat csak lerakta a nagy nappali közepére, és indult is a következő fordulóért. Főszereplőnk csak estére végzett mindennel, hiába jöttek közbe segíteni családja férfitagjai, akik a bútorokkal szenvedtek, egy teljesen üres lakást otthonná varázsolni nehéz munka… és időigényes.
Az Ablakot nem igazán érdekelte a fiatal nő, csak egy futó pillantást vetett rá. Tudomásul vette, hogy gesztenyebarna haja az álláig ér, nem túl magas, inkább alacsony termetű. Nem nézte meg, ahogy finom kezeivel füle mögé söpri a haját, kezeit a farmerja farzsebeibe süllyeszti, ahogy aztán kihúzza magát munkája végeztével, nem nézte, ahogy a piros blúzába belekap az erkélyen beáramló levegő. Zavarta a jelenléte!
Amikor Ő, a fiatal nő egy másik szobában volt, netán aludt, akkor békésen váltogatott a különböző tájak között a maga örömére. Aki képes meglátni a szépet, az pontosan tudja milyen, ha belebambul a távol fürkészésébe. Megpróbálja a retinájába égetni a pillanatot, a tájat, a mosolyokat, mindent. Egyszer így járt az Ablak is. Tudta, hogy veszélyes nem odafigyelnie a bentről jövő neszekre, hiszen az új lakója szinte alig hagyta el otthonát, mióta beköltözött, mégis megtörtént, hogy a nő belépett a szobába, és az Ablakon túli tájra esett a tekintete. Enyhén elnyílt szájjal és csodálkozásra tágult szemekkel hangtalanul az ablakhoz lépett, ám a megszokott csendes és lusta folyó képe helyett csodás napnyugta tárult a szeme elé, ami megszokott is lett volna, ha nem egy kisvárosban lakik, hanem Párizsban az Eiffel-toronyra néző panorámával. Döbbent nyögés hagyta el a száját, és mire egyet pislogott, ismét a már ismert folyó tekergőzött a távolba vizén megcsillogtatva a déli napsugarakat.
Az Ablak megrémült. Persze nem kezdett el remegni, hiszen még egy ilyen csodás ablak sem képes ilyesmire. Mindenesetre napokig nem mert kukucskálni másfelé. Rettenetesen unalmasnak találta a dolgot. Hogy képesek mások ennyire egyhangúan élni az életüket? Inkább a lakás új tulajdonosát kezdte el figyelni. Ő is unalmasnak tűnt. Nem ment el, ritkán látogatták meg. Órákig képes volt ülni az ablak melletti sarokban egy állólámpa fényénél olvasva vagy a kanapén elfeküdve szemlélni a tévét, miközben rejtvényt fejtett. Pár nap múlva az Ablak másképp kezdte el szemlélni új tulajdonosát, csendes áhítattal, mert rájött, hogy mióta a nő beköltözött sok minden megváltozott a lakásban. Békés, harmonikus színekkel már-már egy meleg otthonnak tűnt a régen sötétnek, sivárnak tűnő nappali. Az egész lakás olyan lett, mint egy sziget, ahol béke honol, a maga csendes és visszahúzódó módján. Eszébe jutott, hogyan is jött rá, hogy képes mást is mutatni és látni, mint amit kéne.
Régen egy zárkózott ember élt a lakásban, akihez soha nem jött senki. A lakás üresnek tűnt akkor is, ha lakója éppen ott volt. Súlyos és sötét függönyök zárták ki a napfényt, mélybarna szőnyegek fedték a padlót, de még a tulaj is mindig feketébe öltözött. Eszébe jutott, hogy szinte soha sem volt széthúzva a nehéz anyagú sötétítő és csak azt látta, aztán elkezdett kintre figyelni. A parton futkározó kutyákra, napozó családokra, horgászó öregekre. Ám egy napon, amikor téliesre fordult az idő és senki nem látogatta a partot, arra vágyott bárcsak láthatná milyen másutt ablaknak lenni. Így történt, hogy a táj, ami előtte volt összemosódott és megváltozott. Akkor látta először a vásárt… és idővel csalódottan jött rá, hogy csak hetente egyszer tartják. Türelmesen várta a következőt. Mindig. Félt, hogy elveszti ezt a látképet, a nyüzsgést, a színeket, a vicces, olykor morgós idegeneket. Hosszú hónapokba tellett neki, míg rájött minden titkára a kukucskálásnak, el is felejtette, hogy a zord férfi miatt talált rá a tudományára, aki soha nem engedett be fényt a lakásába.
Az Ablak megrendült most, hogy rájött miért is furcsa számára az új lakó! A nő újra beengedte a fényt az otthonába, egész nap fürösztötte benne a lakást, még estére sem húzta el a sötétítőt. Az Ablak jobban körülnézett az ismeretlen-ismerős helyen. A padlón puha, világos szőnyegek feküdtek, a bútorok is pasztellszínűek voltak, az új sötétítő bordó volt ugyan, de selyem és olybá tűnt csak dísznek tartja a fiatal. Ekkor tűnt fel az Ablaknak még valami, amitől mélyen megrendült – a fotel és a kanapé mind ő alatta feküdtek el, ami ezek szerint a nő kedvenc zuga volt a lakásban, és a puha, áttetsző függöny, ami narancssárga és citrom színekben pompázott, kikerülte őt. Elmerengve vette végig az elmúlt egy-két hónapot, mióta a nő végzett a berendezkedéssel és kelletlenül jött rá, hogy az új lakó még néha a könyvét is becsukva szokott a távolba bámulni rajta keresztül.
Milyen régen volt, hogy bárki kinézett volna rajta! Az Ablak várta, hogy a lány felkeljen és rájöhessen milyen is igazából. Már nem bánta, hogy csak lopott pillanatokban tudott hódolni hóbortjának, amikor a lakója nincs a nappaliban, sőt! Bűntudata volt, hogy elfelejtette, mi a dolga egy ablaknak.
Másnap reggel a fiatal nő szokása szerint felkelt, majd egy lenge köpenyt és mamuszt magára kapva kiment a konyhába a kávéjáért, majd bögrével a kezében belekucorodott a kedvenc foteljába az Ablakhoz. Bánatos félmosollyal szemlélte az ébredező tájat, a hajókat, amik a lusta folyón mentek útjukra.
- Bárcsak ott lehetnék. – suttogta magának, majd keserűen elfintorodott – Csodás. Most, hogy egyedül élek már a kutyára se foghatom, ha magamban beszélek.
Az Ablak elcsodálkozott, mert a szavai mégsem voltak keserűek, inkább vidámak voltak. – Elég hóbortos, annyi biztos – gondolta, majd eszébe ötlött valami. Az Ablak, ha tudott volna, nevetni kezdett volna képtelen ötletén, ám a gondolatot tett valósította meg. A nő megdöbbenésére a táj elhomályosult egy üres piac képe vetült ki rá, ahol ott állt egy üres körhinta, egy egymagának tündöklő szökőkút. A nő nem szólalt meg és az Ablak sem változtatta vissza a képet, így lassan jöttek az árusok, elkezdték kipakolni a portékáikat, jött a zenész, jöttek az emberek… és lassan eltelt az egész délelőtt.
A nő néha kiszaladt a konyhába valami ennivalóért, de a visszatértekor a kép mindig megmaradt. Amikor elcsendesült a vásár a kezét finoman az Ablak üvegére simította és halkan csak ennyit mondott: - Köszönöm. Az Ablak magán is meglepődve enyhén bepárásította üvegét, amin jól olvashatóan ennyi állt: Szívesen!
Folyt. köv. |
