Az Ablak elkeseredett, mert azt várta, hogy innentől a nő odakintről figyeli a Temzét, a Louvre-t, a London Eyet, Bécs esti fényeit, Washingtont, a Japán nagyvárosok nyüzsgését vagy bármit, amit hajlandó megmutatni neki. Meglepetésére és megdöbbenésére a nőnek esze ágában sem volt elhagynia kedvenc helyét, továbbra is mindent együtt élveztek az ablak üvegtáblái mögül. Volt, hogy beszélgettek, illetve az Ablak esetében írtak, volt, hogy csak csendesen szemlélték a legfurcsább helyeket, hiszen akadtak még titkok, amik eddig rejtve maradtak még az Ablak előtt is. Így történt, hogy még a holdfényes sivatagra, de az Atlanti-óceán közepére (sőt: mélyére) is nyílhatott, ahol egyébként nem volt keresnivalója ablaknak. Igen, közös csoda volt minden, amit átéltek. Az Ablak másnak csupán a lakásból látható átlagos tájat mutatta, igaz, a nő sosem kérte, hogy ossza meg titkát szeretteivel. Egyszer az Ablak rákérdezett:
- Miért nem kérted soha, hogy mutassam meg a vendégeidnek a végtelent?
A mosoly, amit kapott származhatott volna egy ötéves gyermektől is, de a smaragdszín szemekben keserű bölcsesség pihent, amikor a nő így szólt:
- Te vagy az én álomvilágom, ahol nem vagyok bezárva. Egy csoda, amit nem szeretnék elveszíteni. A titkom, amit nem szeretnék megosztani másokkal. Tudod, a fantázia és a csoda távoli mentsvár azoknak, akik félnek a valóságtól.
- Félsz a valóságtól? – rajzolódott ki az Ablak üvegén.
- Rettenetesen. – suttogta a fiatal nő, majd elment, és az ablak csak annyit látott, hogy leül kint és felhív valakit telefonon. Úgy húsz perc beszélgetés után a nő letette a telefont és visszaindult a lakásába. Könnyű kabátját a fotelra dobva elfeküdt a kanapén, és csak a szeme sarkából pillantott az Ablakra. Mintha esett volna az eső a másik oldalon és egyetlen szó volt elolvasható az üvegen: Sajnálom…
- Tudom. – mondta a fiatal és elszundított a doboló eső hangját hallgatva.
Ez a beszélgetés másnapra feledésbe is merült, hiszen mindketten várták a vasárnapot. Ezúttal még a szokásosnál is nagyobb volt a nyüzsgés a vásárban. A nő is és az Ablak is ámulva nézte a hatalmas ugráló várat, amit a terület szélén állítottak fel. A gyerekek nevetve mentek a bohóchoz, aki miután a szülők fizettek, felengedte őket a várba. A két kukucskáló jókedvűen szemlélte a virgonc rosszcsontokat, mígnem egy kislányra esett a pillantásuk. Szőke copfos, tündéri kisugárzású apróság volt, aki vágyakozva nézte a várat és a bohócot, ám kosztümös édesanyja türelmetlenül rángatta odébb, míg valakivel telefonon veszekedett. A kislány immár figyelmük középpontjába került, ugyanis elszökött édesanyjától (akinek ez fel sem tűnt), és a tömegen keresztülcikázva megállt a bohóc mellett. Nem törődtek vele… nem figyelt rá senki, még a bohóc sem vette észre az apróságot, végül egy magas fiú lépett a bohóchoz és pénzt nyomott a kezébe, majd a kislányhoz fordult, aki meglepetten nézett rá, és súgott neki valamit. A fiatal nő mosolyogva vette tudomásul, hogy a kislány hatalmas ölelést adott az ismeretlennek, ugrált a várban, majd türelmesen megvárta, amíg a fiú visszavezeti anyjához és búcsúzóul valamit mond neki, mire a kislány szája fülig szalad. Ekkorra az Ablak észrevette, hogy a leselkedő-társa figyelmét a magas fiú köti le, így követni kezdte az útját, mikor folytatta a vásárlást. A nő figyelmesebben is megfigyelhette a férfit, akit fiúnak hitt. Jobban szemügyre véve alig lehetett idősebb nála és jó ha két fejjel magasabb volt. Meleg barna szemei nevettek, tükrözték a szája körül játszó mosolyt, kusza, sötét haja homlokába lógott, nyakszirtjénél göndörödött. Halk sóhajtás hagyta el a nő száját, mire az Ablak üvegének sarkában feltűnt egy mosoly-jel. A fiatal felháborodott hangot hallatott, és így szólt:
- Ne vigyorogj! Egy ablak nem szokott vigyorogni.
- Te sem szoktál sóhajtozni idegenek után. – rajzolódott ki az ablakon, immár a normális panorámát mutatva a túloldalon.
- Khm… Csak azért sóhajtoztam, mert szeretném tudni, hogy mit mondott a kislánynak! – morgott a fiatal nő, miközben a teájába kortyolt.
- Én megmondhatom. Az kislány megkérdezte, hogy miért fizet helyette, erre a fiú…
- A férfi!
- A férfi azt válaszolta később, hogy: Láttam, mennyire szeretnéd kipróbálni. A szem az a kis ablak, amin a lelked néz ki.
A szoba csendjét ismét egy halk sóhaj törte meg, mire az Ablak ismét rajzolt egy gúnyos mosolyt a sarkába, de ezen a nő már csak kuncogott.
Aztán a nőhöz látogatók jöttek, a nappali megtelt, és ha nem is értették az új, mosolygósabb nőt, nem firtatták vidámságának okát. Régóta aggódtak érte… nem akart kimozdulni, belebetegedett a gondolatába is annak, hogy ki kelljen lépnie a lakásból a tömegbe. Persze nem tudhatták, hogy egy különleges Ablak házhoz hozza a tömeget számára.
Múltak a hetek és a nő egyre többet nevetett és merengett az Ablakban át látott dolgokon, csodákon. Kezdte úgy érezni, hogy húzza a szíve a kinti tájakra, már nem a szorongás ölelte át.
Egy évvel később egy vasárnapi délelőttön az Ablak a vásárt szemlélte eleinte szomorúan, majd egyre jobb kedvvel. Az utca zsúfolásig megtelt azokkal az emberekkel, akik ahogy mindig most is eljöttek a vasárnapi vásárra. Színes forgatag volt, olyan, amit jól esik nézni, és húz a szíved, hogy közéjük vegyülj. Volt, aki a bohócnak öltözött idős urat figyelte, amint éppen belezuhan a mögötte lévő pocsolyába csak azért, hogy utána nevethessen magán a nézőivel együtt, majd különböző figurákat hajtogathasson lufiból a gyerekeknek. Volt, aki fekete ruhában, morogva figyelte a tömeget, de mivel dolga volt muszáj volt közéjük vegyülnie. Voltak családanyák, gyengéd tekintettel. Öltönyös férfiak és kosztümös nők fülükben headseat-tel, ajkukon keserű fintorral, arcukon gőggel. Volt, aki hegedült egy szökőkút előtt, volt, aki csak vásárolgatott vagy nézelődött a hatalmas területű vásáron. Az Ablak azonban egy fiatal nőt figyel, akinek gesztenyebarna haja az álláig ér, egyszerű farmerban és combközépig érő, narancsszínű blúzban is elegánsnak hat. Játékos mosoly jelenik meg az arcán, majd finoman megérinti beszélgetőtársa arcát és smaragdszín szemeivel körbejárja a férfi arcát. Megsimogatja a szája sarkában rejtőző mosoly által mélyülő ráncot, majd a sötét, kusza hajába túr és a meleg barna szemekbe nézve közelebb hajol egy futó csókra. A férfi hatalmas mosollyal hajol le a nőhöz egy repetára, majd kézen fogva elvegyülnek a vásár forgatagába. A nő egy pillanatra visszafordul és annyit suttog a levegőnek:
- Ne leskelődj! – és már fordul is vissza párjához.
Az Ablak szerencsére nem tud elvörösödni, bár úgy érzi magát, mint egy rajtakapott kukkoló. Ahogy egyre tovább figyeli a vásárolgató párost, annál inkább várja haza a barátnőjét, akinek immár nem kell rettegnie semmitől, főleg nem a tömegtől. Magában jót szórakozva idézi fel, amit az imént hallott a férfitól – Megvédelek, csak maradj mellettem! Csakis az ő kis lakótársa volt képes magán felülkerekedni és felkutatni azt, akit minden vasárnap kutattak a tömegben. Mindegy, ha hazajönnek, úgyis elmesél nekem mindent… végső soron én vezettem rá arra, hogy a valóság nem félelmetes, nem? – merengett el az Ablak.
|
