Felnövekedve én azt hittem, a hazáért küzdeni csak elődeink kiváltsága volt. Mert az, hogy kiváltság, még ebben az eltorzult értékrendű világban sem volt soha kétséges. Azt gondoltam, a hazaszeretet és a szülőföld költő-nagyjaink által elkoptatott szavak, olyanképp üresek, mint a fekete gólya által már elhagyott fészek. Úgy véltem, hogy az ünneplőruhás iskolai beszédek elmúltával Himnuszt már csak az Olimpia idején énekel az ember. Volt bennem ragaszkodás, de csak pókhálóként elvékonyodó érzelemszálakkal kötött Magyarországhoz.
Ma már értem, milyen szerencsés az a maroknyi, akik hitét a hazában generációk védték, és akik már gyermekként megtanulták megőrizni az igaz értékeket. Tudom, rám ma éppoly nagy szükség van, mint őreájuk. Bár nem voltak jó tanítóim, s tán már a szüleimnek sem, mégis ráeszméltem - hisz kiirthatatlanul a véremben van - hogy szeretem a hazámat. Itt van az otthonom, ide tartozom.
Soha nem felejtem el az első könnyeket, amelyet hazaféltésből ejtettem, és a fogadalmat, hogy törődni fogok a magyarok sorsával. Tevékeny szeretet ez, tenni akaró, néha terhes. A mostanihoz hasonló időkben mázsás súly a vállon, amit néha jó volna letenni kicsit, megpihenni tőle. De mi, akiket erre az útra rendelt munkálkodni a sors, tudjuk jól: nem lehet. Többé már nincs visszaút. Mert elődeinkhez hasonlóan, a mi kiváltságunk is ez a terhes-édes küzdelem.
|
