Mivel a vándor éhes volt, de nem volt mit ennie, az indián bölcs megvendégelte őt a maga eledeléből. Ám amikor az asszony kinyitotta a csomagját, hogy megossza ennivalóját az emberrel, a férfi felfigyelt a táskában rejtett kőre. Sokáig beszélgettek mindenféléről, közte az élet értelméről is, majd mikor elbúcsúztak egymástól, a vándor arra kérte az asszonyt, hogy adja neki a kincset. A bölcs belenyúlt a táskájába, némán kivette a drágakövet, és a férfi kezébe nyomta.
A vándor megköszönte, majd sietve továbbállt, mert még véletlenül sem akart alkalmat adni az indián asszonynak, hogy meggondolja magát. Innentől kezdve megkönnyebbülve utazott tovább, abban a nyugalomban, hogy olyan kincs birtokába jutott, amelynek hála sosem lesz már része nélkülözésben.
Ám ahogy vándorolt, egyre többször jutottak eszébe az indián asszony szavai. Néhány nap múlva visszafordult, megkereste a bölcset, és visszaadta neki a követ.
- Gondolkoztam - kezdte a mondandóját a vándor. Tisztában vagyok vele, hogy micsoda kincs van a kezemben, mégis szeretném visszaadni. Abban bízom, hogy helyette olyasvalamit adhatsz nekem, ami még ennél is értékesebb. Kérlek, add nekem azt a valamit magadból, ami képessé tett arra, hogy nekem add ezt a követ...
Ismeretlen szerző
|
