Cusco, Az "Inkák útja" és a Machu Picchu

Visszaérkezés Cusco-ba és rákészülés a 4 napos túrára
2004-05-12
Az éjszakai buszozás ez alkalommal nem volt valami kellemes bár a Cruz del Sur busza egész símán nyomult az éjszakában. Talán csak a hely szűke vagy a sok Inca Kola amit vacsora mellé fogyasztottam voltak a nem alvásom okozói. Mindenesetre 9 és fél óra után reggel fél 6-ra értünk vissza Cusco-ba.

A buszról való leszállás után azonnal taxiba szálltunk és ez alkalommal egy olcsóbb diáklszállót vettünk célba fent a hegyen, a Hostal Resbalosa-t 12 sole / éjszakáért. A szálló nem volt olyan pipec, mint a korábbi Hostel Pirwa de a kilátás legalább csodás volt a városra a teraszról. Mindenesetre majdnem megszakadtunk mire a cuccainkkal felértünk, annyira meredek az utca, ahol a szálló volt. Reggel 6 óra lévén gyorsan ágyba vágódtunk és aludtunk 3-4 órát. Sajnos a szobákban nem volt elektromosság (grrrrrrr), így sem a digitális fényépezőmet, sem a laptopomat nem sikerült feltöltenem, ami elég nagy bosszúság volt, mivel ezek számomra nagyon fontos részletek. (Így jár az, aki high-tech utazik... :)

Felkelés után elballagtunk a Pi barba reggelizni, arra a helyre, ahol a legelső cuscoi reggelinket is fogyasztottuk. Jujjde nagyon bezabáltunk. :) Reggeli után átsétáltunk a közeli Plaza San Blas-ra, hogy estére legfoglaljunk az egyik helyi bárban egy termet, ahol privát mozizást lehet eszközölni. (Kb. 200 film - köztük a legújabb kalózmásolatok csak "NEKED", mindössze 15 sole / fő fogyasztás kötelező, ami kb. 900 Ft. Ennyi pénzért tiéd a terem, s még a lábad is felteheted a kanapé előtti asztalra... :) A termet este 6-ra foglaltuk le, így volt időnk csámborogni délután. Először a Llama Path-hoz mentünk el lefixálni a másnapi indulás részleteit, majd mindenki szabad programot eszközölt. Én rövid séta után természetesen internetezésbe kezdtem és 11 nap után ismét frissítettem a weblapot. (Az utóbbi időben a sűrű programok miatt egyre ritkábban sikerül a frissítés, mert egyszerűen nincs vagy időm, vagy energiám a történetek írására. De azért igyekszem...)

Este fél 6 körül visszasétáltam a szállásunkra, hogy onnan majd együtt menjünk mozizni a srácokkal. Útközben összefutottam Nick-kel és egy ausztrál lánnyal, s őket is elcsábítottam a privát vetítésre. Elsétáltunk tehát az ominózus bárba és rövid válogatás után kiválasztottuk a "21 gram" c. filmet, amiről korábban egész jó véleményeket hallottam. Hát nem is tudom... Érdekes film de depressziós állapotban nem érdemes megnézni, mert az ember suicid hajlamai dominánssá válhatnak... A mozizás privát jellege mindenestre jópofa volt, film közben megvacsoráztunk és hatalmasat döglöttünk...

Mike még maradt, hogy még egy filmet megnézzen de én már nem bírtam magammal a fáradtság miatt, így szépen hazacsorogtam. A szálláson még olvasgattam egy kicsit, majd össszekészítettem a cuccaimat a másnap kezdődő túrára és bealudtam mint atom.

Camino Inka, az "Inkák útja": Első nap
2004-05-13
Reggel fél 7-kor keltünk. Mike előző este a második mozi alatt kissé bemákolt, így elég takarékon pislákolt kifelé a szemhéjai mögül de azért moderato összekészülődött egy fél óra alatt. Kifizettük a szállást és cuccaink nagy részét a hostel csomagmegőrzőjében hagytuk, majd leballagtunk a Llama Path irodájába. Várnunk kellett egy órát az indulásig de végül nem sokkal 9 előtt megérkezett a busz. A már bolíviai pampákról össszejött hatos csapatunkhoz (Liz, Mike, Nick, Keren, Gaby és én) még 5 angol emberke csatlakozott (Rich, Tom, Matt, Lex és Launa), így 11-en + José és Juvenal idegenvezetők, valamit 8 hordár (köztük 1 szakács) voltunk a teljes csapat.

A Camino Inka, az Inkák útja a Cusco-tól számított 82km-es kilométertől, Piscacucho-tól indul egy kisebb kitérővel a hegyeken keresztül a 112-es kilométerkőnél lévő Machu Picchuhoz. A 82. kilométerig a Valle Sagrada-n, másnéven a Szent Völgyön (az Inkák szent völgyén) keresztül vezet az út. Kb. 1 órája mehettünk, amikor egy Urubamba nevű kisfaluban megálltunk reggeilzni. Itt kezdődött a csapat egy kicsit jobban összerázódni legelőször. A rántottás, gyümölcsös reggeli felett már jókat poénkodtunk. A hozzánk csatlakozó angol srácok fain arcok voltak, már látszott, hogy kellemes időt fogunk együtt eltölteni. Reggeli után helyi árusoktól a legtöbben vettünk egy túrázást-hegymászást segítő sétabotot (walking stick), majd visszaszálltunk a buszba és végre tényleg célbavettük a kiindulópontnak számító 82. kilométerkövet. Útközben még elhaladtunk a Szent Völgy egyik gyémántjának számító inka romváros, Ollantaytambo mellett, majd nem sokkal déli 12 után megérkeztünk a START vonalhoz. A buszról leszállva még volt egy rövid eligazítás, majd az erős nap miatt naptejkezelés, szúnyogriasztókrém és tsi, majd végre nekiindultunk. Az első mérföldkőnek számító csoportképet is itt készítettük el a híres Camino Inka - Inca Trail táblánál. Elindultunk tehát az Inkák útján!!!

De mi is ez az "Inkák útja"? Miért is emlegettem oly sokszor a korábbiakban és írtam az egésznek a jelentőségéről? Nos, mindamellett, hogy ez Dél-Amerika egyik legkedveltebb és mellesleg csodálatos túraútvonala, történelmi szempontból sem elhanyagolható a jelentősége. Magát az egész útvonalat kb. 100 évvel ezelőtt fedezték fel. Egyes részeit rekonstruálni kellett, kb. 3/4-e még ma is ugyanaz a kövekkel kirakott útvonal, amit az Inka birodalom lakói építettek több mint 500 évvel ezelőtt. A "Camino Inka" szerepe főleg az inka vallás szempontjából jelentős, ugyanis a közel 45 km-es szakaszon található egyes templomok az útvonalon végighaladó inkák megtisztulásának helyszíneit jelentették. Arról van szó ugyanis, hogy a legszentebb hely, a Machu Picchu nem "csak úgy" bárki számára volt meglátogatható, hanem egy komoly "megtisztulási ceremónián" kellett az egyes inkáknak átesniük (mégpedig az "Inkák útján" található templomokban), hogy aztán tiszta lélekkel az Inkák Isteneit szívből tisztelve és elfogadva beléphessenek a Szent Városba, aminek ma már csak Machu Picchu a neve. Az egész Camino Inca tehát a lelki, spirituális megtisztulásnak az útja elsősorban. Ennyit röviden erről, akit érdekel rengeteg forrásból utánaolvashat az Inkák történelmének...

Első lépésként egy ellenőrzőállomáson kellet áthaladnunk a túraútvonal igazi kiindulópontját jelentő hídnál, mely a völgyben "csordogáló" Vilcanota folyót átszeli. Itt mindenkinek a nevét beregisztrálták egy könyvbe, a diákoknak be kellett mutatniuk a Nemzetközi Diákigazolványt (mint pl. nekem is, hehe - 25 USD kedvezményt nyertem, juhééééj), majd végül elindultunk. Az első másfél óra kellemes lapos terepen való trekking volt, majd egy kis hiking (mászás) következett. Egyszer-kétszer megálltunk 10 percre pihenni egy pöttyet de haladnunk kellett, hogy kényelmesen, a naplemente előtt elérjük a majdani szálláshelyünket. Amint egyre előrébb haladtunk, annál csodálatosabb lett a táj. Voltak nagyon könnyű, voltak nehezebb és meredekebb szakaszok de összegezve az első napi túrázás nehézségi fokát azt kell hogy mondjam, könnyű volt.

Kb. du. fél 4 lehetett, amikor elértük azt a kilátópontot, ahol a Szent Völgy kettéválásánál található Llantapata (vagy másnéven Patallacta) romjai találhatók. Mivel a romváros elég messze volt (egy magasabb pontról pillantottunk le rá) ezért nem mentünk közelebb hozzá, José érdekes sztorijai segítségével viszont közelebb kerültünk a városka történelméhez és szerepéhez. Kiderült pl. hogy a város védő szerepet töltött be a Szent Útvonalon, ezért is építették a völgy kettéválásának a pontjához. (A "Camino Inka" ugyanis az Urubamba hegyvonulatait körbejárva érkezik a Machu Picchuhoz, míg a Szent Völgy folytatásaként néhány óra alatt oda lehetne érni.) Azt is megtudtuk, hogy az Inkák nagyon véreskezű nép volt, összesen 83 különböző királyságot hódítottak meg és "szerencsétlenségükre" birodalmuk virágzását 5 évvel a spanyolok érkezése előtt 1527-ben érték el. Több mint 40.000 (negyvenezer) kilométer utat építettek a hegyeken keresztül mindenfelé a mai Kolumbia déli részétől a mai Argentína közepéig tartó szakaszon az Andok hegyláncai között. Munkás egy csapat volt ez az Inka nép. Véreskezűségük abból is látszott, hogy az isteneiket nem tisztelő polgáraikat (Nap = Apa, Föld = Anya, ennek neve Pachamama, Hegyek, Szél és egyéb természeti dolgok, vagyis az Inkák isteneiket materiális dolgokban látták) egyszerűen kivégezték vagy rákényszerítették őket a megtisztulásra. Birodalmuk kb. 100 évet ért meg összesen a spanyolok hódításai előtt. Eszméletlen, hogy ennyi idő alatt mennyi mindent létrehoztak. Llactapata romjainál tehát fél órát "tanultunk" Josétól, majd az időközben a hordárok és szakács csapat által el- és előkészített ebédelőhelyen lakmároztunk egy frankót. A kaja nem volt iszonyat sok de egész finom kis leveskét és paradicsomszószos spaghettit burkoltunk végén egy kokateával.

Ebéd után aztán összekészülődtünk és nekivágtunk az aznapi utolsó szakasznak, ami kb. másfél órás túra volt egy hegyekből csordogáló folyócska mellett, a 3000m tengerszint fölötti magasságban fekvő Wayllabamba falucskában. Természeseten az odavezető túraútvonalon időközben "legyorsultak" bennünket a hordárok, így mire a kempinghelyre értünk, a sátrak felverve vártak és pár perc múlva már pattogatott kukorica és kávé (egy kis kötelező délutáni snack) került a gyomorba.

A hordárok egyébként fantasztikus egy csapat. A legtöbben helyi fiatal srácok - átlagsúlyuk kb. 55 kiló lehet - , akik hátukon 30-40 kilót cipelnek és (nem úgy mint mi - bandukolva - , hanem) ezeréves szandiban és papucsban rohannak végig a némely helyeken 30 fokos emelkedőkön. Mindig a turisták után hagyják el az egyes megállópontokat és azok előtt érkeznek meg jóval, hogy mire a "csóró gringócsáveszkáim" odaérnek az adott kajáló vagy szállóhelyre, már kész sátrakkal és kajával várják őket. Tiszta királyi a kiszolgálás...

Az esti snack után egy 1 órás pihi következett, majd bőséges vacsorával koronáztuk meg a napot. Vacsi után még egy Keren és Gaby által cipelt italspecialitást szürcsölgettünk (ami Incaria névre hallgat) majd az ital által eredményezett bódult állapot következtében mindannyian beájultunk. Ami a legnagyobb poén, hogy az Incaria nem tartalmaz alkoholt, hanem 20 különböző gyógynövény keverékéből készítik. Ennek ellenére mégis üt, mint a toronyóra...

Beájulás előtt még a távolban tündöklő 5860m magas hófödte Veronica nevű hegyóriásban gyönyörködtünk egy jó nagyot, aztán ahogy már említettem, eldőltünk mint a rohadt nád...

Camino Inka, az "Inkák útja": Második nap
2004-05-14
Reggel 3/4 6-kor ébresztettek bennünket a hordárok fincsi kis teával. Lehetett választani az egyes teafilterek között, én azonban a már jól bevált kokaleveleket választottam. De jó lenne Magyarországra is behozni a kokaleveleket, annyira finom a belőlük készített tea, hogy csak NA! 15-20 perc sátorban való teázás után aztán felkeltünk mindannyian, összepakoltuk a cuccainkat, majd egy kiadósat reggeliztünk. (Piritós, pancake - aminek magyar fordítása palacsinta de ez nem olyan vékony, hanem jóval vastagabb és laktatóbb, kávé, joghurt, stb., szóval stenk étel.) Kb. negyed 8 lehetett mire elindultunk.

Ez a nap volt a 4 napos túra legnehezebb napja. Az nap első felében ugyanis 1200m-t másztunk felfelé 3000m-ről 4200m-re. Ezt a magasságkülönbséget kb. 4 óra alatt egy 8 km-es szakaszon tettük meg. Na de ne szaladjuk ennyire előre.

Szálláshelyünk elhagyása után fél órával megérkeztünk a második ellenőrzőponthoz. Ezeket az ellenőrzőpontokat néhány évvel ezelőtt építették ki, hogy jobban kiszűrjék az engedély nélkül túrázókat. Átestünk tehát ezen is, majd nekivágtunk a legnehezebb szakasznak. A csapat eléggé szétszakadozott, a türelmetlenebbek (na jó, a jobb kondícióban lévők) előre nyargaltak, a gyengék (mint pl. Mike, Nick és én) a sor vége felé baktattunk. Rajtunk kívül persze még egy párszáz ember nyomatta ugyanazt a túrát (más utazási irodák szervezésében), így a bennsőséges természetjáró hangulat egy kicsit turisztikus felhangot kapott. Néha olyan volt az egész, mint egy próbatétel. Ki ér előbb ide vagy oda, ki a gyorsabb, lassabb, frankóbb csávó? Az út tényleg elég meredek volt és fárasztó (mint állat), így a kényelmes mászóka közben mi elég gyakran megálltunk pihenni.

4 óra kemény hegymászás után aztán felértünk az első átjáróhoz, melyet a "Halott asszony átjárójának" (félig quechua, félig spanyol nyelven "Abra de Warmiwanusca" - angolul "Dead Woman's Pass") neveznek (az átjárópontnál található kisebb hegy formájából következtetve, mely úgy néz ki mint egy csodás női kebel). Az utolsó fél órában szó szerint 5 percenként kellett 5 perces pihenőre megállnunk. Komolyan mondom néha úgy éreztem, hogy "na, most adom fel...". Végül aztán mégsem adtam fel, hanem felküzdöttem magam a csúcsra. A szétszakadozott társaságunk annyira szétszakadozva ért fel a csúcsra, hogy még nekünk is másfél órát kellett várnunk a sor legvégén baktató Gaby-ra és Keren-re, pedig mi vagy másfél órával Liz és a fiatal angol srácok után értük el a csúcsot. Miután aztán mindenki felért a csúcsra mindenki megkapta Josétól a megérdemelt "nyalókáját", majd készítettünk egy második csoportképet és elindultunk a 10 percnyire lévő ebédelőhelyre. (Érdekes dolog egyébként, hogy ezen a túrán hányszor öltözködtünk fel, vagy vetkőztünk le. Az átjáró pl. a hideg szél miatt szinte fagyos volt, 4 réteget vettem magamra, sapka, kesztyű kíséretében és még így sem volt melegem. Lent a napsütötte völgyben meg egy szál pólóban is majdnem megsültünk...)

Az ebéd megint frankóra sikeredett, nem csalódtunk most sem a szakácsban. Ebéd után még sziesztáztunk egy rövidet, miközben az előttünk (alattunk) fekvő festői szépségű völgyben gyönyörködtünk, majd nekivágtunk az aznapi utolsó 1-2 órás szakasznak. Az út innen már végig lefelé vitt ezen a napon, s 4200 m magasságból visszaereszkedtünk 3550 m-re, a völgyben fekvő Pacamayo-ba, ahol a második éjszakát tölöttük. Mire a kempingbe értünk a hordárok természetesen már mindent összeraktak, így rövid várakozás után ismét délutáni snackelgetés következett. A snack-et a még előző napról maradt Incaria követte, mely ismét elég bódult állapotba juttatott bennünket. Mindenesetre most nem ájultunk be, hanem megvártuk a bőséges vacsorát, majd utána adtuk át magunkat az álomemberkének.

Ezen az éjszakán már nem aludtam olyan jól, mint az ezt megelőzőn (a hálózsák és a kemény matrac nem védett meg a föld göröngyeitől) de azért volt egy pár óra konkrét szovázás. (A szovázás romául alvást jelent gy.k.)

Camino Inka, az "Inkák útja": Harmadik nap
2004-05-15
Kelés reggel 5-kor. (Egyre korábban minden nap...) Ismét kokateával indítottam a napot a sátorban, majd nem sokkal fél 6 után már az egész csapat együtt reggelizett. Reggeli után mindannyian elintéztük az "ügyes-bajos" dolgainkat, majd negyed 7-kor nekiveselkedtünk az előttünk álló 16 km-es távnak. Ez volt a leghosszabb nap az összes közül, az első 2 nap csak 10,5 - 10,5 km volt a legyalogolandó táv.

Első megállóhelyünk kb. fél óra ismételt felfelégyaloglás után Runcuracay romja volt. Ez a hegy oldalában található aprócska archeológiai emlékhely valószínűleg az egyes inka szent helyeket összekötő útvonalakon "dolgozó" hírvivők csomópontja és találkozóhelye volt. Telefon és internet híján az inkák sajnos ilyenekre kényszerültek... :) Runcurakaynál José ismételt kiselőadását hallgattuk lelkesen és okosodtunk az Inka kultúrából. Az itt töltött fél órás pihenő után újabb fél órás mászóka következett, mégpedig a túraútvonal második legmagasabb pontjáig, a 4000 m-en fekvő Runcurakay átjáróig. Innen a kilátás a környező hegyekre egyszerűen csodálatos volt. Egyre jobban szeretem a hegyeket, pedig nem vagyok egy született túrabolond. Néha jópofa dolog kirándulgatni (mint pl. 1 éven át, ahogy nyomulok előre) de nem kenyerem a hegymászás annyira. A végén még belejövök itt... :) Szóval felértünk a Runcuracay átjáróhoz és egy újabb fél órás szünetet tartottunk. Miután mindenki szénnéfényképezkedte magát, felvettük a hátizsákjainkat és nekiláttunk egy újabb lefelékolbászolásnak. Szép lassan ereszkedtünk tehát egyre lejjebb, míg aztán 40 perc után elértük az első komolyabb inka szent helyet, Sayacmarca templomának romjait.

A hipotézis, hogy Camino Inca az inkák spirituláis megtisztulásának útja, csak az elmúlt évtizedekben vált egyre erősebbé. Az emlékhelyek egyes formációi arra engedtek következtetni ugyanis, hogy az inkák a természetben látott isteneik felé fordultak. Pl. a félelipszis alakú templomok kelet felé néznek mind egytől egyig, ami a Napisten felé fordulásra utal. Vagy pl. egyes emlékhelyek meghatározó pontjai a távoli hegyekre mutatnak, ami a hegyek istenei felé fordulásra és tiszteletadásra utal. Sayacmarca romjainál számos példát láttunk erre. Érkezés után a romváros egy magasabb pontján ültünk le félkör alakban, amíg José lelkesen mesélt az egyes épületek formáinak és elhelyezkedésének szerepéről. Annyira lelkesen magyarázott a manus, hogy néha még mi is megborzongtunk egy picit. Az "öreg" José tudta, hogy hogyan kell lelkesíteni a csapatot. Ilyen egy jó idegenvezető.

Sayacmarca után egy újabb fél órás séta következett majd megérkeztünk az ebéd helyszínére, ami nem volt más mint egy fain kis tisztás. A hordársrácok már természetesen mindent összeraktak és az ebédet is megfőzték, így a mi feladatunk az élvezet és a fogyasztás volt mindössze. Az egyre magasabbra "kúszó" nap és a völgyben csordogáló patak kölcsönhatása révén a dzsungelszerű erdős hegyoldal egyre sűrűbb ködbe kezdett burkolózni, ami egy meseszerű látványt nyújtott. Ebéd után újabb lélekmelegítő kokatea várt ránk, majd elindultunk a 3-4 órányira lévő harmadik szálláshelyünk felé.

A hatalmas völgy oldalában vezető keskeny kövekkel kirakott út néha szinte hihetetlen helyeken ment keresztül. Magyarul konkrét dzsungelfíling, egyes helyeken mély szakadék, valamit sziklák alatti alagutak váltogatták egymást. A völgyben kúszó hatalmas páragombolyagok miatt néha az volt az érzésünk, hogy a felhők felett sétálunk. Maga volt a csoda az egész!!!. Egy óra séta után aztán elértük a 3680 m magasan fekvő harmadik átjárót. Közvetlenül az átjáró után értük el az Inkák megtisztító útvonalának második jelentős templomát, Phuyupatamarca-t. A város neve annyit jelent, hogy "Város a felhőkben", mely névre az állandó köd miatt szolgált rá. Mi se sokat láttunk belőle, mindössze pillanataink voltak az egyes részek tüzetesebb vizsgálatára, annyira vastag ködbe burkolóztak a romok az ott töltött idő nagyobbik részében. Phuyupatamarca romjai már komolyabbak voltak Sayacmarca templománál és José lelkes magyarázataiból azonnal fény derült az egyes részek szerepére is. (Megtisztulásra épített fürdőfülkék, nap felé néző templom, vagy pl. a duplalépcsős ajtókeret, mely egy előlekőbb, magasabb rangú helyre való belépésre utalt.) Kb. fél órát töltöttünk el ezek a helyen, majd megkezdtük az aznapi végső ereszkedést.

Phuyupatamarca templomától 2 óra alatt 1 km tengerszint feletti magasságot süllyedtünk a 2650 m-en található Winay Wayna kempingbe, mely nevét az azonos nevet viselő közvetlen szomszédságban találató Inka romvárosról kapta. Az út első szakasza elég nehéz móka volt, mert kb. 45 fokos lépcsőkön kellett lefelé haladni. 40 perc után aztán egyre kevésbé volt meredek a lépcsősor, a végén pedig már egyenes terepen haladtunk előre. Egy ideig szinte semmi nem láttunk a köd miatt, de aztán egyre lejjebb kerültünk és így a felhők alá jutottunk. A szemünk elé táruló látvány maga volt a mese. Hatalmas helyek középen egy mély völggyel, ahol az Urubamba folyó csordogált, a távoli helyek alatt pedig másnapi végső állomásunk, Aguas Calientes, azaz Machupicchu falucska. Ez az a hely, ahol 1,5 hónapja egy komoly sáromlás, sárcsuszamlás történt maga alá temetve 6 helyi emberkét. (És innen indul vissza a vonat Cusco-ba egyébiránt.)

Sétáltunk, sétáltunk tehát szép komótosan, csodáltuk és fényképeztük a mesés környezetet, majd du. 5 felé befutottunk az utolsó kempingbe. Itt pár perces lecuccolás után ismét összejöttünk mindnyájan (némelyek inkább a sörözést választották, az ostobák), majd elsétáltunk az 5 percnyire lévő Winay Wayna (jelentése: örökké fiatal) városát megnézni. Sajnos már félig meddig sötét volt (közvetlenül naplemente előtt értünk oda) de még azért volt időnk egy gyors nézelődésre. Egyszerűen fantasztikus volt ez a hely. Az összes romváros közül ez az egyetlen, mely szinte teljes eredtiségében megmaradt, egy perui régész fedezte fel 1942-ben a "romokat" a dzsungel fái között. A hely kiépítése és az egyes épületek egyenesen utalnak egy fontos vallási szerepre, mely a legáltalánosabb hipotézis szerint a Machu Picchu Szent Városához való érkezés előtti utolsó állomás volt. A megtisztulás végső fázisa. José szinte könnybe lábadt szemekkel magyarázott a városkáról, annyira beleélte magát a történelem mesélésébe, hogy szinte még mi s az Inkák között éreztük magunkat. Kb. 1 órát tölöttünk itt, végignéztük a távoli hegyóriásokon lemenő nap utolsó vörös sugarainak elhalványulását, majd már szinte korom sötétben visszasétáltunk a kempingbe.

Este még megvacsoráztunk utoljára közösen, majd beszélgettünk és pihengettünk az asztal körül. José javaslatára összedobtunk fejenként 10 USD-t amivel a hordár srácoknak adtunk egy kis plusz borravalót. Ez olyan szokás ezeken a túrákon, s a hordárok el is várják, hogy megkapják a "jussukat". Nem is csoda, amikor a 4 napos túráért fejenként 50 soles-t zsebelnek be mindössze (ez kb. 3000 Ft). Vacsi után megköszöntük tehát a kedvességüket (ami valóban hatalmas volt, szinte minden alkalommal mosolyogtak ránk és segítettek amiben tudtak) és átadtuk nekik az összerakott borravalót. Mi is örültünk, ők is örültek, nagyon volt a vigadalom! :) Vacsi után néhány angol srác a bedimbulás (véralkoholszint növelő magatartás) formáját választotta és egyenként 5 sole / üvegért 3 dl-es söröcskéből itták magukat boldogabbá. Nekem ez nem volt túl vonzó ötlet, egyrészt az ár, másrészt a másnapi kora hajnali kelés miatt. Az egyetlen dolog, ami hátra volt, a végső 6km-es szakasz és a világ leghíresebb Inka városa, a Machu Picchu.

Kb. este 9 lehetett, amikor a többiekkel ellentétben bealudtam. Hiába, aki "nyugdíjas", az már nem bírja a strapát...

Camino Inka, az "Inkák útja": Negyedik nap és a Machu Picchu
2004-05-16
Reggel 4-kor keltünk. Az utolsó ellenőrzőpont a kempingtől kb. 5 percre volt található és José tanácsára nagyon korán oda akartunk érni, hogy mi lehessünk az elsők között, akik áthaladnak ott. (Ugyanis az ellenőrzőpont és a hozzá tartozó hatalmas kapu csak reggel 5.30-kor nyit.) Villámgyors összekészülődés és reggelizés után kicsivel 5 előtt már a kapu felé nyomultunk. Nem sikerült elsőként odaérni, de második helyünkkel még így is dobogósak és fain pozícióban lévők voltunk. Vártunk egy fél órát tehát, s eközben a mellettünk elterülő völgyben és az ott hatalmas bálnákként úszkáló fehér, paplanszerű felhőkben gyönyörködtünk. Ragyogtak a csillagok és a vakító holdfényben egyre világosabb lett az ég alja. Közeledett a reggel, s még közel 2 órányira voltunk Machu Picchu romjaitól.

5 óra 30 perckor aztán megérkezett az "ellenőr csávesz" és átjutottunk a kapun. Az első néhány percben még együtt sietett a csapat előrefelé, majd Matt és Mike szaladni kezdtek előttem. Én sem akartam lemaradni, így csatlakoztam hozzájuk. Másoktól is hallottam, hogy elsőként odaérni a Machu Picchuhoz a legnagyobb stenk, mert akkor még szinte teljesen egyedül érezheti az ember magát a romokkal, szemben az 1-2 órával későbbi állapothoz, amikor kismillió turista sétál a város falai között. Rohantunk tehát. José mindösssze annyit közölt velünk, hogy 54 meredek lépcsőfok után érjük el a Nap Kapuját (Inti Punku) és az még kb. 40 perc a várostól. Ez elegendő info volt, így szaladtunk ezerrel. Fél óra után aztán meg kellett állnunk pihenni, mert majdnem kiköptük a tüdőnket. Kora hajnalban 10 kilóval a hátamon rohanok mint a barom... Hát hogy lehetek ennyire turista??? Szaladtunk, szaladtunk, majd végül elértük a Nap Kapuját. Ezen átsétáltunk, majd megkezdtük a hatalmas hely oldalában megépített köves úton az ereszkedést. A völgy felett sűrű köd üldögélt, így csak a felhőkből kikandikáló Wayha PIcchu (Vagy Huayna Picchu, melynek jelentése "Fiatal hegy") csúcsából következtettünk arra, hogy jó helyre érkeztünk. A Wayna Picchu ugyanis az a hegy, mely a már képekről ismert romváros fölé magasodik a háttérben. Szaladtunk tehát továbbra is. Néha meg megálltunk egy kis pihenőre de azért mentünk.

Kb. fél 7 lehetett mire odaértünk. A hatalmas köd miatt sokan azt hitték, hogy rossz helyre jöttünk de én biztos voltam benne, hogy jó helyen járunk. Lesétáltam a város peremére és vártam a köd eloszlását. A napfelkelte még kb. fél órányira volt, így várnunk kellett. Egy-egy nagyobb és erősebb szélfuvallat néha-néha kitisztította a levegőt és a város megmutatta magát apró részekben, de az igazi teljes képre még várnunk kellett. Leültünk egymás mellé és vártunk. A hatalmas rohanás miatt a csapat nagyobbik részét annyira hátra hagytuk, hogy ők csak kb. 40 perccel utánunk érkeztek meg.

Fél 8 körül megjelent aztán Juvenal és közölte, hogy José és a többiek a bejártanál várnak minket és José nagyon mérges. Közösen leballagtunk tehát a bejárathoz, hogy találkozzunk a "lassú" gyerekekkel. :) Mikor idaértünk José közölte, hogy az előreszaladók mind bunkók, akikben nincs annyi tisztelet, hogy csapattársaikat megvárják, s különben is neki adtuk a legnagyobb pofont, mivel a Nap Kapujánál az előre megbeszéltek szerint nem álltunk meg és ez hatalmas tiszteletlenség. Mi mondtuk, hogy 1. az eddigi út során soha nem kellett senkinek senkit megvárni, mindenki mehetett a maga ritmusában, 2. egyikőnk sem hallotta azt a felszólítást, hogy a Nap Kapunál álljunk meg. José magyarázta, hogy "de pedig igen, ő mondta", mi meg mondtuk, hogy nem tudtuk és bocs. Mindenesetre az érzelmileg instabil José gyerek annyira bepipult, hogy a tisztelethiányban szenvendő csapatunkat - legalábbis szerinte - azzal büntette meg, hogy nem kalauzolt minket végig a Machu Picchu falai között. Mivel fizettünk a túráért és az idegenvezetésért, ezért nem tehette meg, hogy ott hagy minket mint "eb a Szaharát", így az angolul elég gyengén kommunikáló Juvenal-t küldte nekünk, hogy ő legyen az idegenvezetőnk. Szegény Juvenal hullagyengén teljesített, de nem akartuk megbántani így végigszenvedtük vele a 1,5 órás túrát. Közben persze végig morogtunk, hogy át lettünk verve. José ugyanis ezt nem tehette velünk!!! Mi legalábbis úgy éreztük, ugyanis nem szándékosan követtük el azt a "tiszteletlenséget", amivel megbántottuk. És különben is, még ha így is történt volna, akkor is itt üzletről és szerződésről van szó. "Ez a munkája neki!!!"..., na jól megaszondtam itt eztet magyarul. José azonban eltűnt (elment Aguas Calientesbe), így nem tehettünk semmit. Juvenalnak mondogattuk, hogy egy nagyon rossz üzleti húzás, amit José bácsi elkövetett de ő csak a vállát vonogatta, hogy ne neki mondjuk. Na mindegy. A meglehetősen alacsony információt átadó idegenvezetett túra aztán nagy nehezen végetért és szabad programot kaptunk. Csak annyit beszéltünk meg, hogy du. 2-kor Aguas Calientesben találkozunk. Az kb. 1 óra gyalog a romoktól, így még volt vagy 3 óra hosszánk...

A Machu Picchu maga a csoda egyébként. Ide el kell jönni és ezt látni kell!!! Egyszerűen hihetetlen érzésed támad, amikor a már képeslapokról és könyvekből jól ismert beállítást látod a szemed előtt. A Machu Picchu-t amerikaiak fedezték fel 1911-ben és hosszas archeológiai kutatások után építették újjá. A dzsungellel benőtt városka ugyanis az évszázadok alatt eléggé romos állapotba került. A város neve nem is az eredeti név valószínűleg, hanem a mellette húzódó hármas hegységről kapta a nevét, aminek ugyancsak Machu Picchu a neve és egyébiránt: "Öreg hegy" a jelentése. A város maga volt a Szent Központ, a vallási szerepén kívül a mezőgazdasági termelés nonpluszultráját is itt folytatták az inkák. Eszméletlen micsoda egy komplexum. Körös körül egy hatalmas völgy szegélyezi, így bármennyire is úgy tűnne, hogy ki volt téve ellenséges támadásoknak, egy biztonságos és könnyen védhető város volt. Csak a Camino Inca felől volt könnyen megközelíthető, azt meg - gondolom - védték rendesen. A város mögött fekszik és magasodik a már említett Wayna Picchu ("Fiatal hegy"), s ha az ember jobban megnézi ezt a hegyet és a mellette húzódó hegyvonulatot (és élére állítod a képet), akkor csodával határos módon egy inkának a feje rajzolódik ki. Látszik a homloka, a szemgödre, a hatalmas orra és az apró álla. (A képeslapszerű fényképet - amin ugyan én is rajta vagyok - forgasd el és meglátod...) Érdemes a város történelmének utánanézni és sajnos ezt nekem is meg kell majd tennem, mert José "jóvoltából" ez kimaradt a kirándulás tanulnivalói közül.

Amint a nap egyre magasabbra jutott, annál tisztább lett az idő egyébként, így mire az idegenvezetett túra befejeződött, a város teljes pompájában ragyogott a szemünk előtt. Mike-kal és az izraeli lányokkal úhy határoztunk, hogy felmászunk a Wayna Picchu tetejére ha már ott vagyunk. Mike-kal mi először még felmásztunk a "képeslapkészítő" pontra, majd átsétáltunk a városon és célba vettük a város fölött 250 m-rel magasodó "Fiatal Hegy"-et. A felfelé vezető út néha iszonyat meredek volt, egyes helyeken sodronykötélbe kapaszkodva tudtuk csak magunkat feljebb vonszolni. A fél órás hegymászásnak meg lett a jutalma - természetesen - ugyanis a környező hegyek varázslatosan szép látványa tárult a szemünk elé nem is beszélve a Machu Picchu hegységről és magáról a romvárosról. Kb. egy fél órát időztünk a hegy tetején és sütkéreztünk, mint a teknősök. Az idő azonban haladt előre, így nekünk is haladnunk kellett. Viszonylag gyorsan leértünk a hegy aljára, majd újfent átsétáltunk a városon, kiértünk a bejárathoz, felvettük a hátizsákjainkat (amelyet korábban egy csomagmegörzőben kötelező volt leadni), majd komótosan 1 óra alatt lesétáltunk az 500m-rel mélyebben fekvő Machu Picchu falucskába, melynek ismertebb neve Aguas Calientes (a termálforrásai után elnevezve). Ez volt a 4 napos túránk utolsó 1 órás mászása és őszintén bevallom, hogy a végére teljesen elfáradt a lábam. Meredek hegyoldalban 1 órán keresztül lefelé jönni legalább annyira fárasztó a térdeknek, mint a felfelémenetel a tüdőnek.

Nem sokkal negyed 3 után aztán beértünk Aguas Calientes-be. Azonnal a megbeszélt pizzeriába mentünk, ahol a többiek már vártak ránk. Itt egy hatalmasat ebédeltünk, majd amikor José megjelent, adtunk neki egy kis leckét. José a hosszas beszélgetés után sem ismerte be persze, hogy ő hibázott de mivel az egész addigi és korábbi teljesítményét nagyon nagyra értékelve kritizáltuk és bíráltuk az utolsó gikszert, így a végén mégis úgy éreztük, hogy vette az adást. Ettől függetlenül sajnos nem lettünk okosabbak Machu Picchu-ból persze de legalább talán a mi kárunkon tanult egy leckét a "nagyszerű" üzletemben, az öreg José. (Aki egyébként 33 éves mindössze - ennyi idős korban 5 éves sértett kisgyerekként viselkedni nem annyira stenk, ugye ezt jól látom...?) Pizzázás után összekészülődtünk, majd felszálltunk a 15.55-kor Cusco-ba induló vonatra. Viszlát Inka Trail, "téged" is letudtunk... :)

A vonatút egész kellemes volt, bár az egymással szemben elhelyezett székek miatt nem volt túl sok hely a lábacskáimnak... Érdekes egyébként, hogy mennyire le lehet húzni a turistákat lóvéilag. Aguas Calientes teljesen el van zárva a külvilágtól, az egyetlen közlekedési eszköz amivel meg lehet közelíteni, az a vasút. A szerencsétlen turistának így nincs semmi esélye, csak az, hogy kifizesse a $ 35.70-es (kb. 7300 Ft) díjat, amivel 4 óra alatt visszaérhet a 112 km-re lévő Cusco-ba. RABLÁS!!!! Van helyieknek is vonat de azt a turista NEM veheti igénybe. Ekkora egy szívást. Na mindegy, ez benne volt a 140 USD-t árban, többek között ezért is került ilyen sokba ez a kirándulás.

Útközben megálttunk 1-2 helyen egy néhány percre de végül aztán este fél 9-re beértünk a cuscoi pályaudvarra. Érkezés után fogtunk egy taxit, majd eltaxiztunk a Hostel Resbalosaba a cuccainkért. Mike-kal és Liz-zel ellentétben én nem maradtam ezen a helyen, hanem lesétáltam a Hostel Pirwa-ba (ahol legelőször megszálltunk még 1,5 héttel korábban) és kivettem az egyetlen szabad egyágyas szobát. A hostel tulajdonosa az öreg Fernando (amivel összecimboráltam még az ott tartózkodásunk alatt) megígérte, hogy semmilyen esetben sem fog velem többet fizettetni, mint a már először "kiszabott" 5 USD / éjszakás összeg. Egyágyas privát fürdőszobás szobám esetében ez különösen kedvező volt. Oh yeah. Lecuccoltam tehát, majd lezuhanyoztam és elsétáltam a főtérre, ahol este 10-kor találkozott a csapat. Útközben persze a sok nighclub ügynök srác azonnal megtalált az ingyenpia ajánlatokkal, a legtöbbjüket már korábbról ismertem, így néven szólítottak, amikor odarohantak hozzám. "Jópofa..." - gondoltam. "Itt vagyok Cuscoban és az utcán már a nevemen szólítva kiabálnak utánam..."

A srácokkal való összefutás után elmentünk egy "Los Perros" (A Kutyák) nevű nagggyon kellemes hangulatú étterembe vacsorázni, majd becsaptunk 1-2 sört. A srácok a hosszú napo ellenére bírták a strapát, én viszont nem akartam éjszakába nyúlóan tivornyázni, ezért nem sokkal éjfél után hazamentem aludni.

Ennyi volt Cusco, ennyi volt az Inkák világa egyelőre és ennyi volt a Mike-kal való együtt utazás is. Egy újabb 7 hetes történet végére értünk. Cusco után valószínűleg ismét egyedül leszek, amíg nem találok egy újabb utazópartnert...

Utolsó nap Cusco-ban és továbbutazás Nazca felé
2004-05-17
Reggel 8-ig ment a lusti, ekkor ugyanis felpattantak a szemeim. Valószínűleg a megelőző napok korai kelései miatt nem bírtam tovább aludni. Ébredés után nekiláttam végre pótolni a lemaradást "naplóilag" és egészen fél 11-ig írtam és írtam és írtam. Aztán gyorsan összepakoltam, otthagytam a cuccaimat a szálláson lévő csomagmegőrzőben, majd beballagtam a főtérre. Egy ideig interneteztem vidáman, majd du. 1-kor előzetes megbeszélésünk alapján találkoztam Nick-kel, ugyanis előző nap kiderült, hogy ő is Nazca felé jön tovább. Tehát egy ideig mégsem leszek egyedül!!

Nem sokkal összefutásunk után belebotlottunk Mike-ba is, aki az egész éjszakát átmulatta és még délután 1-ig sem jutott ágyba, így csávókám elég rosszul nézett ki. Megbeszéltük, hogy együtt ebédelünk búcsúzóul de előbb még Nick-kel fogtunk egy taxit és kimentünk a buszpályaudvarra, hogy megváltsuk a jegyeinket egy esti Nazca-ba menő buszra. Ez minden gond nélkül sikerült is, 50 soles-ért vettük jegyet egy semi-szörnyű buszra, ami majd 14 óra Andok átszelés után fog Nazca-ba megérkezni. A jegyvásárlás után visszatértünk a belvárosba ebédelni. Mike a megbeszélt helyre nem jött el, de nem is csodálom, hiszen annyira borzalmasan nézett ki 1 órával korábban. Az egyetlen dolog, amit mindkettem sajnáltunk Nick-kel, hogy nem sikerült elköszönnünk Mike-tól. Na mindegy. Ha minden jól megy, Új-Zélandon úgyis találkozunk augusztus közepén. 7 héten keresztül győzködtem a manust, hogy jöjjön el a kiwik földjére és a végén azt mondta, hogy ha sikerül anyagilag megoldania, akkor ott lesz.

Ebéd után szabadprogramot eszközöltünk mind a ketten. Nick egy előző este megismert perui lánnyal töltötte a délutánt (a mázlista), én meg eközben a belvárosban sétálgattam és élveztem a csudijó időt. Este 6-kor még elmentem utoljára a kedvenc csirkés éttermembe vacsorázni egy frankót, majd 7 után összefutottam Nick-kel és taxiba vágódtunk a buszályaudvar felé.

Az Expresso Wari Nazcaba menő járata 8-kor indult Cuscoból. A busz maga volt a tragédia. Először is dugig volt, másodszor pedig a székek rettenetesen közel voltak egymáshoz, így a 1,5 méteres lábaimat nem tudtam hova gyömöszölni. A hely szűkétől való szenvedés ellenére valahogy mégis bealudtam egészen éjjel 1-ig, amikor a sofőr úgy gondolta, hogy eljött az ébresztő ideje. Csávókám ugyanis bekapcsolta valamelyik helyi rádióadót és izomból kövér hangerőre eresztette azt. Egyetlen mentsége az volt, hogy tényleg egy nagyobb városba érkeztünk és az esetlegesen leszállni szándékozókat így időben figyelmeztette (mindamellett, hogy tutira felébresztette őket). Az egyetlen probléma csak az volt, hogy a város elhagyása után még fél órával is bömbölt a perui zene (éjjel fél 2-kor!!!) és egyetlen utasnak sem jutott eszébe, hogy kikapcsoltassa azt. Erre én bepipultam és a vezetőfülkébe vágtattam ezerrel. A második hivatalos közeg (aki a sofőrön kívül a buszon dolgozik) csak nézett rám, hogy mi ez a felháborodottság. Valahogy nem érezte az ipse, hogy egy éjszakai járaton az éjszaka közepén az üvöltő zene nem oké. A kérésemnek mindazonáltal eleget tett és az utastérben lekapcsolta a hangszórókat. Nagynehezen ismét elszundítottam tehát...

Folytatás: Nazca (2004.05.18.)