Kezdõlap
Bemutatkozás
Ki ez a csávó?
Hozzávalók
Napló
Anglia
Brazília
Argentína
Chile
Bolívia
Peru
Ecuador
Kolumbia
Ipiales
Bogotá
Medellín
Cartagena
Santa Marta
Ciudad Perdida
Venezuela
Panama
Costa Rica
Nicaragua
Honduras
El Salvador
Guatemala
Francia Polinézia
Cook-szigetek
Fiji-szigetek
Új-Zéland
Hong Kong & Macau
Indonézia
Szingapúr
Fényképalbum
Bendõboldogítók
Eszembejutások
Miért?
Világjárók
Statisztika
Térképek
Média Info
Kapcsolat
A hónap fényképe:
JANUÁR 2005.
Photo of the month:
JANUARY 2005.
iKreator
Napi Háttér Képek.hu


My iKreator
Horde Mail

A Sierra Nevada-ban Elveszett Város

A Ciudad Perdida és amit tudni kell róla
A Ciudad Perdida, azaz az Elveszett Város, másnéven Teyuna az Észak-Kolumbiai Santa Marta államban, a Sierra Nevada hegység egyik északnyugat felé néző hegyormán található átlagosan 1000 m-rel a tengerszint fölött a dzsungel közepén. A Sierra Nevada (melynek jelentése "Havas-hegység") Kolumbia egyik legcsodálatosabb vidéke és a világ egyik olyan hegyláncolata, mely a tengerben "áztatja lábait". A hegység láncai Santa Marta városától keletre elindulva közvetlenül a tengerpartról kezdenek el magasodni és több száz kilométer után érnek el az 5000 m-t is meghaladó havas csúcsokhoz. Mivel trópusi övezeten fekszik az egész, ezért a tengerpartról induló szakasz szinte teljes egészében dzsungel, hatalmas liánokkal, trópusi növényekkel és állatvilággal. Sajnos ebből az is következik, hogy szúnyog is rengeteg van de hát ez az élet Babócsai néni.

A ma már ismert elnevezés, vagyis az "Elveszett Város" azért kapta a nevét, mert csak néhány évtizede, azaz 1975-ben fedezték fel, mégpedig indián sírok kincsei után kutató sírrablók. Az 1970-es évek közepén Kolumbiában a marihuána korszaka tombolt, s mivel az Elveszett Város egészén ez a sokak által ismert "gyógyszernövény" mindenfelé burjánzott mint a gaz, ezért a fosztogatók nem is reklámozták a több száz éve pihenő, teljes egészében a dzsungel által benőtt archeológiai felfedezést. Csak nyugalomban "aratták a termést", valamint csöndben fosztogatták a sírokat, az ott megtalált aranytárgyakat pedig Santa Marta-ban próbálták meg értékesíteni. Az egyre gyakrabban felbukkanó értéktárgyakra a szakértők is felfigyeltek egy idő után, s egy tüzetesebb nyomozómunka révén ráleltek arra az az emberre, aki kapocs lehetett a tárgyak és azok lelőhelye között. Ezt az embert Frankie Rey-nek hívták, akiről időközben kiderült, hogy nemcsak a Santa Marta környéki múzeumok archeológusa, hanem maga is egy sírrabló. Mivel a sírrablók tudtak Frankie "egyéb beosztásáról" is (vagyis, arról, hogy archeológus), ezért időben figyelmeztették, hogy ha idegeneket hoz az Elveszett Város területére, akkor múlt időbe teszik a létezését. Frankie ezt megszívlelve kétszer is elmulasztott megjelenni a nyomozócsoporttal egyeztetett helyen és időben, de 1977-ben aztán végül elárulta a szerveknek, hogy hol is van ez a város. (Hogy Frankie hogy úszta meg ezt az árulást, arról nem kaptunk bővebb infót de a csávó a mai napig él és virul.) 1977 és 1982 között összesen 160 katona dolgozott a város dzsungel alól való kihámozásán.

Az archeológusok időközben kiderítették, hogy az Elveszett Város az annak idején ezen a területen élt Tayrona indiánok szent városa volt és a X. és XV. század között épült. Központi helyen fekvő pontja 1200 méter (ami a mai heliport, azaz a helikopterek leszállóhelye), s ez volt valószínűleg az a pont, ahol a vallási és egyéb ceremóniákat tartották az egykori lakók. A város 2-3000 polgára, a Tayrona indiánok az inkákhoz hasonlóan hittek a reinkarnációban, ezért is temették el halottaikat értékes vagyontárgyaikkal. Az egyes sírok kövekkel körberakott teraszok közepén (melyek mindegyikén anno házak magasodtak), 1 méterrel a föld alatt találhatók. A Tayronák városának tulajdonított régészeti emlékhelyet a Tayronák leszármazottai, a mai Cogi indiánok 1982-ben aztán maguknak követelték. Elszántságuk olyan hatalmas volt, hogy fegyverekkel és mindenféle küzdőszerszámmal érkeztek a város területére több százan, hogy "átvegyék a hatalmat". A még továbbra is a tisztogatómunkával megbízott katonai alakulat nem akarta bántani az indiánokat, ezért bezárták őket egy házba, majd "hazazavarták őket". Az indiánok azonban nem adták fel és Bogotához fordultak segítségért. Állításuk szerint az összes elrabolt értéktárgy őket illette, mivel azok mind 1-1 embereknek a lelkét is képviselik, s mint olyan pótolhatatlan és megfizethetetlen törzsi kincs. Az arany múzeum viszont nem akarta feladni a már tulajdonukban lévő kincseket, ezért egy néhány éves egyezkedés után végül arra a megegyezésre jutott a Cogikkal, hogy a már feltárt kincseket megtartják, viszont cserébe befejezik a további feltárómunkát és az Elveszett Várost visszaadják a "jogos tulajdonosoknak", azaz a várost építő indián nép leszármazottainak. Ez a fordulat 1987-ben történt, amikor is a katonai alakulatok abbahagyták a munkát és végleg kivonultak a város területéről. Az Elveszett Városnak ennek következtében a mai napig egy bizonyos része látható csak, a továbbra is dzsungel által borított területek örökre feltáratlanul maradnak. (Állítólag még 2 másik ehhez hasonló város is található a Sierra Nevada sűrűn benőtt dzsungele alatt.) A teljes titok és a rejtély megfejtése tehát az örökkévalóságba vész, a Cogik viszont boldogok és ápolják őseik kincseit és hagyományait.

A Ciudad Perdida a leírtakon kívül egy másik eseménnyel kapcsolatban is "nevezetes" vagy inkább elhíresült, s eme esemény miatt manapság már sokkal kevesebb turista jön ide. Az történt ugyanis, hogy 2003. szeptember 11-én (hogy miért ezt a napot választották azt nem tudom), azaz kevesebb mint egy évvel ezelőtt egy gerillacsoport behatolt a paramilitares alakulat által őrzött Elveszett Városba, majd először az ott lakó indiánokat, majd az összesen 26 turistát foglyul ejtették. Rövid egyezkezdés után úgy döntöttek, hogy az indiánok főnökét, majd a turisták közül a jobb kondícióban lévőket magukkal viszik. Összesen 9 embert raboltak el és cipeltek 2 napon keresztül be a dzsungel mélyébe, ahol végül 3 hónapig, azaz december közepéig tartották őket fogva. Közben az elrabolt turisták nagykövetségeivel és a kolumbiai kormánnyal ment az egyezkedés. A hírek szerint végül fizetés nélkül engedték el őket, viszont a bennfentesektől hallott infók alapján ez egy megállapodás volt, hogy a váltságdíjról ne írjon majd a média. Hogy mi a valódi igazság ezzel kapcsolatban azt nem tudom, az viszont tény, hogy a turistáknak nem esett bajuk és elég jól tartották öket. Mivel ez az esemény tavaly elég nagy port kevert (főleg az izraeli médiában, mivel az elraboltak között volt vagy 4 izraeli), ezért a Dél-Amerikában utazgatók számára az Elveszett Város túra ma már nem mással, mint az "emberrablás" gondolatával kötődik össze. Szinte mindenki lehülyézett, akinek elmondtam, hogy hová készülök Kolumbiában. Őrültnek neveztek és felelőtenül merésznek. Az utóbbi időben ott járt hátizsákos utazók viszont mind ódákat zengtek erről a túráról és sokan még azt a kijelentést is megkockáztatták, hogy egész dél-amerikai kirándulásuk legérdekesebb és legkalandosabb utazása ez volt. Én meg azt gondoltam, hogy ha már itt vagyok, ezt nem hagyhatom ki.

Ezeket a sorokat írva, s így utólag visszagondolva a már befejezett túrára, nem is tudom, hogy mire emlékeznék szívmelengetőbben és hátborzongatóbban erről a vadregényes és mesés kontinensről, mint erre a kalandra.

Még jó hogy nem hallgattam a vészmadárkodókra...

Ciudad Perdida: Az "Elveszett Város" túra - 1. Nap
2004-07-06
Reggel fél 7-kor csörgött az óra. Wilson-nal előző nap megbeszéltük, hogy mivel rajtam kívül mások is vannak, akik Tagangaban éjszakáznak, ezért eljön minket begyűjteni 7 körül. Az összekészített hátrahagyandó csomagot betettem a Poseidon búváriskola csomagmegőrzőjébe, majd kiültem várni Wilson-t. Várakozás közben az a két srác is megjelent, akiket előző nap Wilson társaságában láttam Santa Martaban, valamint velük jött egy lány is.

Fél 8 lehetett mire Wilson befutott a Turcol falujáró buszává átalakított, egy Land Roverből összeeszkábált chiva-val. A már rajtunk kívül begyűjtött 2 emberrel együtt robogtunk át Santa Marta-ba, a Miramar Hostel elé. Ez volt a kiindulópont, ide jött a többi turista is. Egy 1 órás reggeliszünet után mindannyian felpakoltuk a cuccainkat a chiva tetejére, majd egy másik roskadozó teherautóval egyetemben elindultunk a 2 órányira lévő túraösvény kezdetéhez. A csapatot végül is 16 turista, 2 hordár José és Omar + idegenvezetőnk Wilson alkotta. (Csak azért, hogy a jövőben is emlékezzem rá, a turistagárda a következő volt: Rohan, Jonathan és Miriam - Anglia, Jeisy - Kolumbia, Andrea - Svájc, Christina - Hong Kong, Richard, Craig és Amanda - Új-Zéland, Rafael - Spanyolország, Björn - Németország, Gavin - U.S.A., Ariel és Asaf - Izrael, James - Ausztrália és jómagam - Magyarország!!!)

Szeretném megemlíteni, hogy a túránk helyi viszonylatban is rendhagyónak számított, mivel nem a megszokott útvonal felé indultunk el, hanem a már 8 éve elhagyott régi ösvényt választottuk. Ennek az volt az oka, hogy a szokásos útvonalon a helyi parasztok hatalmas tüntetést rendeztek, ugyanis - valószínűsíthetően az amerikaiak - lepermetezték a kokainmezőiket, s erre a "skacok" roppantul bepippantak és elbarikádozták az utat: senkit nem engedtek át se ki, se be. Ráadásul a tüntetés miatt az egész Sierra Nevada-t felügyelő paramilitares katonai csoport is begorombult, így jobb volt nem arra menni. Azt kell mondanom, hogy ez a dolog véres hangulata ellenére számunkra komoly szerencse volt - persze utólag visszanézve - ugyanis az alternatív útvonal sokkal de sokkal vadregényesebb és szebb volt - noha nehezebb is vagy 5x, mert nem napi 3-4, hanem 5-7 órát gyalogoltunk sok esetben iszonyat sáros, iszapos talajon - mint az általában használt ösvény. Szóval hátulról kellett kerülni de ezt utólag nagyon megköszöntük (noha csak elméletben) a permetezőknek.

Első megállónk egy óra zötyögés után egy Minca nevű kis falu volt már a hegyek között. Itt Wilson mindenkit meghívott egy bambira, aminek fogyasztása közben a csapat csendesen és jókedvűen ismerkedett. A Mincáig vezető út még viszonylag korrekt volt és aszfaltozott apróbb gödrökkel. Minca elhagyása után azonban ahogy egyre feljebb kerültünk a Sierra Nevada hatalmas hegyláncain, az út egyre borzasztóbb lett. 20 perc után már egy köves, saras, hatalmas gödrökkel teli úton rázkódott az autó, néha úgy éreztem, hogy a lelket is kirázza belőlünk az út. Amint egyre feljebb mentünk, annál nagyobb lett a köd és a ganyé. Egyszer le is robbantunk egy pár percre, egy másik alkalommal meg beleragadtunk egy gödörbe és mindannyiónknak ki kellett szállni az autóból, hogy továbbmehessünk. Esős évszak révén errefelé már sokat esik az eső, pláne fent a hegyekben. Wilson is felkészített minket, hogy előre szokjunk hozzá a gondolathoz, hogy minden nap vizesek leszünk és nem a forró vizű zuhanytól. Kb. 3/4 12 lehetett mikor felértünk az túraösvény kezdetéhez. Itt mindenki kapott egy kis bemelegítő szendvicset ebéd gyanánt, majd eső elleni nylonzacskók és zsákok kerültek kiosztásra. Ez már nem volt túl jó jel de Wilson mosolygott, hogy bizony ezekre szükség lesz.

Rövid összeszedelődzködést követően elindultunk. Az ösvény egy vékony kis utacska volt, ahol minden egyes lépésemre vigyáznom kellett, hogy ne hogy lezúgjak egy saras hegyoldalon vagy kificamítsam a bokámat. A tájból nem sokat láttunk mert időközben egyre jobban kezdett beborulni. Negyed óra gyaloglás után már felhőben is úsztunk, fél óra után pedig elszabadult a trópusi eső Istene. Először csak esett mint az állat, utána viszont írd és mondd ömlött az égből a sok-sok víz. Komolyan mondom úgy éreztük mindannyian, mintha egy vízesés alatt sétálnánk. A környezet és a hangulat ennek ellenére sejtelmes volt és csodálatos. Nem vagyok egy eső és viharkedvelő ember de egy ilyen trópusi viharban való túrázásnak megvan a hangulata. És ez a hangulat egyszerűen leírhatatlanul fantasztikus volt. Hatalmas mosolygások és csúszkálások közepette halattunk egyre csak előre és előre és előre, miközben néha-néha hegyi patakokban áztattuk a lábainkat. 1 óra után aztán elállt az eső, s kezdett egy kicsit felszakadozni a felhőzet. Aztán egy idő után újból eleredt egy kicsit jobban, majd ismét alábbhagyott. Útközben elhaladtunk apróbb lakott települések mellett és Wilson szerint figyeltek minket a bokrok mögül is, valószínűleg a paramilitares emberei. Nem volt bennünk félelemérzet, pedig tudtuk, hogy nem a legbiztonságosabb környékre jöttünk. A természet csodákat művelt és mi ezeknek a csodáknak az ámulatában elvesztünk. Csak az számított ami van és nem az, hogy mi lenne, ha...

Az első napi séta kb. 5 óra hosszáig tartott és az este egy Filo Cartagena nevű farmon ért utol minket. Ez volt az első napi szálláshelyünk és mivel ezen az útvonalon már hosszú idő óta nem hozott senki turistákat, így mi voltunk az első csoport ebben az évben. Megérkezés után szépen sorban mindannyian lezuhanyoztunk, majd hosszú-hosszú várakozás után megvacsoráztunk. A kaja nem volt fenséges de ahhoz elég volt bőven, hogy ne haljunk éhen. Lefekvés előtt még volt egy kis traccsparti az időközben kialakult apróbb klikkek között, majd 9-10 között mindenki nyugovóra tért.

Másnap egy újabb fárasztó és hosszú nap várt ránk, szükségünk volt a pihenésre.

Ciudad Perdida: Az "Elveszett Város" túra - 2. Nap
2004-07-07
Reggel egész sokáig pihiztünk. Wilson még azt mondta előző nap, hogy viszonylag korán kéne elindulni az előttünk álló hosszú nap miatt de ennek ellenére se közös ébresztő se semmilyen sürgetés nem volt. (Aminek nagyon örült mindenki.) A ragyogó napsütésnek megörülve mindannyian kiakasztgattuk a nedves ruháinkat a ruhaszárító kötelekre (mely rövid idő alatt hipp-hopp ki is száradt), ezt követően szépen komótosan megreggeliztünk kb. 1 óra alatt, majd fél 10 környékén elindultunk. Az idő csodálatos volt és napos, így van ez az esős évszakban is hála Istennek. Reggel napos idő, délután meg iszonyatos viharok. Mivel a következő szálláshely kb. 6 órányi járásra volt, így reménykedhettünk, hogy komolyabb eső nélkül átvészeljük majd a nap sétálós részét.

Az első fél órában csak lefelé mentünk, kb. 800 m-ről 300m-re. Amint a völgy aljába értünk, egy hegyekből lezúduló folyó keresztezte az utunkat. Ezen átkelve azonnal el is döntöttük, hogy na itt most megállunk és fürdés lesz. Mindannyian - mint akik már hetek óta nem láttak vizet - ezerrel csobbantunk bele a hűsító folyóba, melynek vize mellesleg olyan tiszta volt, hogy úszkálás közben símán ihattunk belőle. A reggeli fél órás lefelé mászás eléggé fárasztó volt a tikkasztó hőségben, így a fürdőzés mindenkinek nagyon jól jött. Ami ez után következett, arra persze senki nem számított. A folyón való átkelés után elindultunk fölfelé. Szépen lassan gyalogolva csak mentünk és mentünk, a nap tűzött mint állat, izattunk mint a lovak és a gyakori esőzések miatt a talaj merő sár volt. Az emelkedő meredek volt és kanyargós, 10-20 percenként meg kellett állnunk pihenni, mert nem bírtuk a mászást. Kb. 1 órája mászhattunk, amikor már a folyóból megtöltött 1.5 literes vízkészlet is kezdett elfogyni, s José az egyik hordár - akivel ekkor még együtt haladtunk - közölte, hogy még vagy mégegyszer ennyi van hátra a felfelé mászásból, utána meg majd lefelé is ugyanennyit megyünk. A kétszer annyi mászásból végül 3x annyi mászás lett, az utolsó fél órában már csak könyörögtem, hogy ne legyen több emelkedő. A csapat közben teljesen szétszakadozott, egy idő után szinte mindenki egyedül vonszolta magát felfelé a hegyre. 3 óra alatt aztán felértünk kb. 1900 m tengerszint fölötti magasságba, s ekkor elkezdett esni az eső. Nem gondoltam volna, hogy valaha fohászkodni fogok az esőért de ezekben a pillanatokban olyan érzés volt az első esőcseppek megérkezése, mint amikor gyerekkoromban a karácsonyi fények kigyulladására vágytam. A zápornak induló esőből 10 perc alatt egy trópusi vihar lett és csak úgy mint az előző napon, egyszerűen szarrá áztunk. Egy száraz porcikája nem volt a testemnek, de még a táskámnak se nagyon. (Jól jött az első nap kiosztogatott hatalmas nylonzsák.) A lefelé mászás sem volt kevésbé kalandos a felfelé mászásnál mert itt meg a térdem fáradt el de nagyon. A felgyülemlett sár és ganyé hihetetlen mennyisége egy idő után már egyáltalán nem zavart, teli talppal toccsantam bele a hatalmas víz és sárpocsolyákba, egyes alkalmakkor teljesen beborítva magamat a ganyék ganyéjával. A körülmények ellenére mégis boldogan és mosolyogva másztam lefelé, útközben néha meg-megálltam a bővízű friss hegyi patakokban megmosni magam és oltani a szomjamat.

Délután fél 2 körül értünk egy kis tárolóbodegához, ahol az órák óta utoljára látott Andrea és José már vidáman falatoztak egy kis energiaszolgáltató sütikét. Az eső még mindig ömlött az égből, de ez persze már nem is számított. Az aznapi szállásunk ettől a ponttól még 40 percnyi gyaloglásra volt, így nem is időztünk tovább, nekivágtunk a hátralévő rövid szakasznak. Ezen a szakaszon kb 5x estem el, kétszer az amerikai Gavin húzott vissza a hatalmas saras lejtő széléről. Nem lett volna komolyabb bajom, ha lezúgok de nem volt kedvem még jobban összekarcolni megfáradt testet. negyed 3 körül megérkeztünk végre az Alto de Mira dévre hallgató néhány házból álló farmocskára, ahol először tiszta vízben mindannyian lezuhanyoztunk, majd száraz cuccokat magunkra húzva a szállást nyújtó nádfedeles házikükban vészeltük át a délután hátralévő részét. A csapat szétszakadozottsága akkora méreteke öltött egyébként, hogy a legutolsó emberek utánunk 2 és fél órával értek be.

Az eső egészen estig esett, így a délutánt végig sziesztázással töltöttük. Rohan hozzott két kis hangszórót és egy néhány CD-t, így a hatalmas nomádkodás közepette mégiscsak volt egy kis luxus. A vacsora este 8 körül készült el (az ebéd ezen a napon elmaradt, "hogy a kakas csípje meg!"), mindannyian összegyűltünk az ebédlőben és sok-sok poénkodás közepette teletömtük a pocit. A csapat kezdett egyre jobban összerázódni de azért volt 1-2 ember, akivel nem jöttem ki túl jól. Na persze ez mindig így van, nem lehet elvárni, hogy mindenki mindenkivel klikkeljen.

Vacsi után mindenki visszakúszott a Wilson által kijelölt matracra és este 9 magasságában mindannyian eltettük magunkat másnapra.

Ciudad Perdida: Az "Elveszett Város" túra - 3. Nap
2004-07-08
Ébresztő reggel 3/4 6-kor volt, Wilson fennhangon üdvözölte a napkeltét. Kikászálódtunk az ágyból de persze mindenki egy fél óráig még kómás volt. A napkelte mondanom sem kell mesés volt, a hatalmas párás völgy felett csakúgy izzottak a narancssárga napsugarak, s a távoli hegyek csúcsai pedig vöröslően ragyogtak. Az előző nap erős esőzése közepette nem sikerült észrevételeznünk, hogy milyen egy varázslatos helyre érkeztünk. Ennek következtében aztán mindenki csak járkált körbe-körbe és fényképezte a csodát. A meleg napsugaraknak megörülve mindenki ismét kiteregette a még előző napról megmaradt de újbóli felhasználásra rendeltetett koszos és nedves cuccait, hogy az indulásunkig megszáradjanak, legalább úgy ahogy.

A reggeli 7 után készült el, de még ezt is jó lassan fogyasztottuk el, így a hosszas ezt követő összekészülődés után már 8 óra is elmúlt mire elindultunk. Na, az innen következő fél órát tutira nem fogom elfelejteni. Az történt ugyanis, hogy az 1200m magasságban fekvő Alto de Mira-ról a kb. 300 méter mélységben lévő völgybe kellett lemásznunk egy kijáratlan, sáros, legtöbb helyen 45 fokos lejtésű ösvényen. Csiga lassúsággal ereszkedtünk alább, a sok sóhajtozásnál csak az egyes emberkék seggre esése keltett nagyobb zajt, persze nem volt más választásunk a lefelé jutásra, így még az eséseken is csak nevettünk mint kecskék. Én a fél óra alatt kb. 10x estem el, néha éppenhogycsak meg tudtam kapaszkodni egy-egy belógó faágban, hogy ne zúduljak tovább a dzsungelszerű bozótba, mint egy 96 kilós kődarab. A cikisebb bukásaimat persze fennhangon kommentáltam nem szalonképes magyar kifejezésekkel, mely a velem együtt mászó svájci Andreának és az ausztrál Jamie-nek elég mókás volt. (Hát, szeretném én is egyszer kívülállóként meghallgatni amikor egy magyar ember káromkodik. Persze úgy, hogy nem beszélem a nyelvet, csakhogy a hangzására koncentrálhassak. Ehhez persze újra kéne születnem, na hja.) A fájdalommal teli mászást a völgy alján egy rövid lubickolás követte a friss folyóban, majd továbbindultunk pár perc múlva, mert ezen a napon már el kellett érnünk az Elveszett Városba, az meg még baromi messze volt innen.

A folyó után kb. 1,5 órás felmelé mászás következett, ami talán csak azért nem volt annyira gyilkos mint az előző napi, mert Wilson mindenkit felkészített, hogy mégegyszer ugyanaz vár ránk. Szerencsére se nem volt ugyanolyan meredek, se nem volt ugyanolyan hosszú és sáros az emelkedő, így gyorsabban tudtunk haladni. 1,5 óra után egy ideig sík terepen közlekedtünk, majd elkezdtük az ereszkedést a Buritaca folyóhoz. Maga az ösvény nem volt sokkal jobb mint az előző napi szakaszok de egyre jobban kezdtünk hozzászokni ezekhez a körülményekhez, így már nem zavart senkit sem a lábkaristoló, szúnyogokkal teli "őserdei" út. Kb. fél 12 lehetett tehát mire nagynehezen leértünk a folyóhoz. Ekkor még mindig sütött a nap, így a megizzadt társulat ismét vidáman csobbant bele a hűsítő folyóba. Annyira jól estek ezek a fürdőzések, hogy el se tudom mondani. Megfiatalodtam újra és újra. A folyóhoz érve első ízben találkoztunk a Sierra Nevada indián lakóival, a Cogi-kkal. Elég barátságtalanul fogadtak minket és az idegenvezetőnk nevéről faggadtak de miután megbizonyosodtak róla, hogy nem vagyunk se területsértő idegenek se bűnözők, egy kicsivel kedvesebbek lettek. A Cogikról majd még írok egy kicsit később bővebben de elöljáróban annyit, hogy úgy néznek ki mint az ősemberek. Vagy nem is, inkább úgy mint az utolsó Mohikán vagy Winettou. Saját kezűleg készített bézsszínű egyberészes ruhát viselnek gumicsizmásval és oldalukon egy machete (bozótvágó kard) lóg. Hosszú, sampont még soha nem látott hajat viselnek, nem mosolyognak túl sokat és egy kicsit furcsák. Na meg koszosak is, mert szappant se láttak még soha.

A csapat szétszakadozottsága miatt újabb 1 óra plusz kellett itt várni, hogy mindenki beérjen. A sikeres "újraegyesülés" után José és Omar kanyarintottak egy fain kis szendvicses ebédet, majd délután 1 óra felé nekivágtunk a még ránk váró 2 órás menetelésnek. Az első negyven perc egy kanyargós hol felfelé, hol lefelé menő ösvényen vezetett, majd ismét elértük a Buritaca folyót. Ettől a ponttól kisebb-nagyobb megszakításokkal még 8x kellett a folyón átkelnünk hátunkon a csomagokkal. Nekem ez nem volt túl nehéz a hosszú lábaimnak köszönhetően de az alacsonyabb emberkéknek bizony elkélt a segítség, mert a folyó sodrása elég erős volt. Pláne, hogy egy idő után az eső is elkezdett szemerkélni, s a távolabbi hegyekben ezekben a pillanatokban már valószínűleg szakadó eső következtében a folyó vízszintje is egyre magasabb lett. Wilson sürgette is a népet, hogy menjünk minél gyorsabban mert ha még magasabb lesz a vízszint, akkor megszívhatják egy páran az átkeléssel. José - a gyakorlott hordársrác - már kismilliószor megjárta ezt az utat, így a gyorsabban gyaloglók - mint én is - szinte a lábnyomaiba lépve követték őt. Az előre tervezett 2 órás utat így 1 óra 20 perc alatt nyomtuk le és délután fél 3 körül már el is értük az Elveszett Város 1200 lépcsőfokból álló lépcsőjét, mely a folyóparton indul. Itt leültünk egy kicsit pihenni és megvártuk míg mindenki beér. Miután ez sikeresen megtörtént elindultunk felfelé, hogy megkeressük a szálláshelyünket. Ez persze nem volt közel, hanem a város legmagasabb pontján is túl helyezkedett el a hegyoldalban. A nyugis és megfontolt lépésekkel "kivitelezett" felefelé haladás közben aztán utolért minket az aznapi égszakadás-földindulás is, így mire a város első komolyabb teraszát elértük 15 perc múlva, már megint csurom vizesek voltunk. Az eső meg csak ömlött és ömlött. Tiszta sejtelmes volt az érkezés. Sehol egy lélek csak vékony kövekkel kirakott ösvények és elhagyatott teraszok. Az első teraszos részt követően még 10 percig kellett felfelé lépcsőznünk, amikorra elértük a város legmagasabb pontját, a központi és híres teraszt, ahol manapság már a heliport (azaz a Santa Marta-ból ide érkező helikopterek leszállóhelye) is "üzemel". (Vagyis hát nincs semmi ami üzemelne ezen a részen, csak ez az a legmagasabb és legnagyobb pont, ahová gond nélkül leszállhat egy helikopter.) Na szóval ettől a ponttól még újabb 5 perc gyaloglásra volt a 3 szintes fából készült szálláskomplexum, melyet egy hegyekből lezúduló folyó felett átívelő, az indiánok által összeeszkábált hídon átkelve értünk el. Nagyon elfáradtunk már mire eddigre, így mindenki hullafáradtan üldögélve nézett ki a fejéből.

A délután hátralévő részét ezen a szálláshelyen pihengetve töltöttük. A hordársrácok angyal módjára kanyarintottak egy kis snack-et (pattogatott kuki és tsi), mikozben egymás után tisztultunk meg a patakból ide vezetett vízzel működő zuhanyozóban. Naggggggyon jól esett a megtisztulás és a száraz ruhába átöltözés. Sokan egy időre nyugovóra tértek, én meg többedmagammal a baszk földi Bilbao-ból velünk túrázó Rafael-lel baromkodtam végig a délutánt.

A vacsora este 7 után lett tálalva, annak elfogyasztása után mindenki aludni tért. Igaz még csak 8 óra volt de koromsötét és semmit nem lehetett csinálni ilyen időben no meg persze fáradtak is voltunk. Kissé furcsa gyomorkorgásokkal egyetemben szunnyadtam el.

Ciudad Perdida: Az "Elveszett Város" túra - 4. Nap
2004-07-09
Az éjszaka közepén arra ébredtem, hogy úgy kavarog a gyomrom, mint állat. Menni kellett. Nem egyszer, nem kétszer, hanem vagy négyszer. Valószínűleg az előző reggeli szálláshelyünkről származó víz lehetett a bűnös, mert rajtam kívül a svájci Andrea is hasonlóan "aktív" volt ezen az éjszakán. Nem tett boldoggá ez a tény, pláne azért mert egy ilyen napot mindig egy nap koplalás követ (és túrázás közben enni kell, különben almás van), másrészt nem tudtam magam kipihenni, ami külön bepippantott. Nem tehetek róla, utálok beteg lenni. (Ezzel persze nem vagyok egyedül, tudom.) Az "aktív éjszakai élet" miatt már reggel 7-kor kukorékoltam és fáradtam üldögéltem a házikó padján. Az idő kicsit borongós volt, néha néha kikandikált a felhők közül a reggeli napocska. A reggeli készítés közben vendégünk volt egy fiatal cogi indián kiscsávó, aki sem a köszönésemet nem viszonozta, sem a felajánlott kekszet nem fogadta el a kezemből. (Idegenektől ugyanis tilos bármit elfogadni a törvényeik szerint, tehát ha Omar-nak adtam volna, hogy adja oda a manusnak a rágcsálnivalót, akkor az már oké lett volna.) 8 óra magasságában aztán megreggelizett a csapat - addig én hallgattam egy kis zenét - majd egy napi eligazítást követően baromi lassan összeszedte magát mindenki és elindultunk felfedezni az Elveszett Város titkait.

Első utunk a központi térhez vezetett. Itt körbeültük Wilson-t, aki hosszasan elmesélte az Elveszett Város megtalálásának történetét. (Erről a lap tetején már írtam egy pár szót.) A történet meghallgatása után fényképeztünk egy sort, majd egy ösvényen elballagtunk a város területén található egyik, 2 házikóból álló indián településre. Valójában nem élnek itt rendszeresen ezek a Cogi-k, hanem csak akkor jönnek ide, ha turisták vannak a "szent területen". Mivel tudvalévő, hogy még mindig kismillió feltáraltlan sír található a Ciudad Perdida egyes részein, ezért úgy érzik, hogy indokolt az állandó felügyelet. A házikókhoz érve Wilson ismét belekezdtett egy kis történetmesélésbe. Először - mindannyiónk kivánságára - az előző évi emberrablás történetét mesélte el, a lehető legnagyobb részletességgel. Érdekes módon senki nem lett a történet következtében egy kicsit sem jobban beszarva, pláne, hogy Wilson megnyugtatott minket, hogy a terület a tavalyi incidens óta komoly paramilitares-i ellenőrzés alatt áll (akik egyébként legalább olyan korruptak mint a gerillák csak ők nem rabolnak el embereket - ez a különbség), így nem kell félni a gerillák akcióitól. Ezek után a Cogikról ejtett egy pár szót.

A Cogi indiánok, a Tayronák leszármazottai évszázadok óta élnek ezen a területen. Független őslakos népcsoport Kolumbia területén és nem vonatkoznak rájuk a polgári törvények. Saját maguk által megalkotott jogok és kötelességek alapján élik az életüket, melyek egyébként a Kolumbia állam törvényeinél sokkal szigorúbbak magukra nézve. A hagyományokat megtartani akaró indiáncsaládok olyan erősen küzdenek a civilizáció ellen, hogy az szinte már mókás. Ruháik, tárgyaik és szokásaik mind mind az ősemberek életformájára emlékeztetnek. Tilos számukra bármilyen innovatív eszköz használata, havonta (vagy 2 havonta) max. 5-10 napot tartózkodhatnak Santa Marta-ban (vagy a tengerparti fejlettebb területen), ha ezt túllépik, egy indián kutatócsoport megkeresi a "bűnözőket" és lecsukják azokat hosszú időre. Házasság egy élet alatt 2x történik meg, a felsőbb és bölcsebb családtagok választanak párt az ifjaknak. Először mind a fiút, mind a lányt egy idősebb párral házasítják össze (hogy megtanulják, milyen egy rendes család), majd ha ők is elértek a "korba", akkor egy fiatal ifjonccal házasodnak másodszor. Ez azt jelenti, hogy velük egy korban lévő párjuk nincs is, hanem csak tizenéves korban egy harmincegynéhányas, harmincegynéhányas korban meg egy tizenéves. Szevasz. A poén szerintem csak az, amikor a már matuzsálemi korban lévő férjjel rendelkező idősebb asszonynak a 30 éves férje egy tizenévessel "versenyezteti". őt. Nice. Életüket egyébként az önfenntartó mezőgazdasági termelés és állattenyésztés teszi ki, valamint a turizmusból befolyó lóvé. (A területükre ugyanis csak fizetség ellenében léphettünk be mi is.)

A Cogi-k érdekes története után elindultunk, hogy meglátogassunk egy-két épebben maradt indián teraszt, az időjárás viszont közbe szólt, ugyanis a megszokott délután 2 órai esőzés másfél órával korábban jött. A városnézést félbeszakítva így vissza kellett térnünk a szálláshelyünkre. Hála az állandóan dolgozó José-nak és Omar-nak már várt minket a finom ebéd, amelyből én ismét csak egy tál rizzsel ajándékozhattam meg magam a még továbbra is morcoskodó gyomrom miatt. A délutánt a lassan de folyamatosan hulló esőnek köszönhetően a szálláshelyen voltunk kénytelenek eltölteni. Egy ideig az ausztrál James-sel sztorizgattunk egymásnak, majd felvonultam aludni, hogy pótoljak egy kicsit az éjszaka elmulasztott nyugalmas órákból.

Egészen este 7-ig aludtam, majd felkeltem vacsorázni (persze csak diétás vacsit, hogy a fene essen bele), majd visszatértem az álmok világába.

Ciudad Perdida: Az "Elveszett Város" túra - 5. nap
2004-07-10
Reggel korán keltünk, ugyanis ezen a napon várt ránk a leghosszabb gyaloglás. Kb. 15 km-t kellett a dzsungelen keresztül az esti sötétedésig lezavarni. Mindenki összeszedelődzködött gyorsan, majd megreggeliztünk és pontban 8-kor elindítottuk a napot. Az idő naposabb volt mint előző nap, reménykedtünk benne, hogy legalább ebédig megússzuk szarrá ázás nélkül.

Első lépésként mindannyian fényképezkedtünk egy kicsit, majd Wilson az előző nap elmulasztott részekre vezette a csapatot. A párás és fülledt időnek, valamint a állandó nylon zacskós védelemnek köszönhetően a digitális fényképezőm belső lencséje bepárásodott. Ugyanaz a probléma adódott mint még a Cotopaxi túránk napján, s ez egyre jobban elszomorított. (Reméltem, hogy ez nem azt jelenti, hogy a fényképezőm egyre csak romlik.) A melengető napsütés következtében azonban sikerült a lencsét 10 perc alatt kiszárítani, így én is jobb kedvre derültem. A rövid kiegészítő városnéző túra után lassan és komótosan leballagtunk a Buritaca folyóhoz 1200 db 35-ös lábméretre épített lépcsőfokon, majd a már 2 nappal korábbról ismert ösvényen elindultunk visszafelé.

Az első 2 és fél óra ugyanaz volt, mint a 3. napon az utolsó 2 és fél óra. 8x keltünk át a Buritaca-n, majd ennek befejeztével 40 percig nyomultunk előre a kijárt útvonalon. (itt csak hogy el ne felejtsem még annyit, hogy az utolsó előtti átkelésnél a 8-ból átugrottam egy valamilyen kígyó felett, ami aztán arrébbszisszent a kis hamis - hogy mérges volt-e vagy sem azt nem derítettem ki) Szóval tehátakkor hátakkor 40 perc után elértünk ahhoz az apró kereszteződéshez, ahol az alternatív (turisták által nem használt de a mi csapatunk által a túra első 3 napjában újfent "felavatott") útvonal becsatlakozik a normál ösvénybe, majd innen egy számunkra már ismeretlen részen haladtunk tovább. Egy pihenő alkalmával újból beleszaladtunk a már ismert Cogikba, akik most sem mosolyogtak többet mint korábban. Ők már csak ilyen morcos emberkék.. Hmmmmm. Az egész túra alkalmával egyébként mindig voltak gyümölcsszüneteink, amikor a hordárok előkaptak egy két trópusi gyümit (leggyakrabban ananászt) és azt felszeletelték majd kiosztogatták a gyaloglástól megfáradt csapatnak. Ezek a szünetek legalább olyan jól estek, mint a frissítő folyókban való megmártózás és a hegyi patakokból való iszogatás. A gyümiszünet után újfent elindultunk egyre lefelé és egy fél óra kemény dzsungelen való átkelés után először egy indiántelepülésen ettünk egy kis cukornádat (nem ízlett nekem nagyon) majd elértünk a Buritaca folyóhoz, immár utoljára. Ezen a részen azonban nem lábon, hanem egy "kötélvasúton", azaz hogy egy kötélre akasztott liften keresztül jutottunk át a folyó egyik oldaláról a másikra. Én barom a legelső alkalommal segíteni akartam a lift másik oldalra való átjuttatásán a kötél húzásával, de annak elszabadulása után a kezemben maradt rész frankón begyorsult és a surlódás következtében leszedte két ujjamról is a bőrt. Én kis oktondi meggondolatlan balfácán. Az átkelés után még egy 20 percet kellett az erdőben gyalogolnunk, majd elértük az ebéd színhelyét, egy újabb kempingalkalmatosságot. (Ami egyébként a normál ösvényen haladó turistacsoport második éjszakájának a helye, csak ezt visszafelé mindenki megállónak használja és dupla napi távot nyom.)

José és Omar egy isteni finom levest kanyarintottak fél óra leforgása alatt, s a "túltermelés következtében" szerencsére még repetáznom is sikerült belőle. Ebéd után rövid pihi következett, majd 3/4 3-kor nekivágtunk az utolsó hosszú szakasznak, mely az első kempinghez vezetett minket. Hatalmas mázlink volt, ugyanis az ebédidő alatt "kieste" magát az aznapi trópusi zivatar és mire elindultunk, már minden tök nyugis volt és csak itt-ott cseperészett az eső. Az első fél órában szinte végig lapos területen meneteltünk, útközben áthaladtunk egy nagyobbacska Cogi indiánfalun is. Itt egyesek (én nem) gátlástalanul szembefotózták a Frédi és Béni ruháira emlékeztető kőkorszaki öltözetben éldegélő helyi embereket, majd tovább meneteltünk. A csapatot José és Omar a falucska elhagyása után két részre osztották, volt a gyors csapat és voltak a lassabbak. Sereghajtónak meg Wilson maradt leghátul, aki a leglassabbakat terelgette. Mivel az utolsó szakaszt jó iramban 3,5 órásnak ítéte meg Wilson, ezért én nem akartam szórakozni és beálltam a leggyorsabb csapatba. Nyomultunk tehát előre és előre és előre mint egy megvadult bivalycsorda. Na jó, azért nem annyira. A legnehezebb és legemlékezetesebb talán a falu utáni első 1 óra volt, ami egy komoly saras területen való meredek felfelé haladásból állt, egyik emelkedő a másik után, véget nem érni akaró hegyoldalakon. Mivel ez már az ötödik nap volt, a lábam tele volt sebekkel és karcolásokkal, nem is beszélve a több száz szúnyogcsípésről. Szóval néha csak vonszoltuk magunkat. Legalábbis én. Szinte minden egyes lépés fájt, pláne a saras területen, ahol a lábam ide-oda csúszkált a papucson belül is. A hegyre való felérkezés után egy 3/4 óráig még sűrű dzsungelben haladtunk előre, majd kiértünk egy sokkal kevésbé vonzó területre, ahol már látszott az ember pusztítása, egy csomó szanaszét heverő kivágott fa. Ezen a természeti szépségeit tekintve kevésbé impozáns területen is vagy 3/4 órát haladtunk, majd elértünk egy rizsföldekkel borított domboldalra. Itt José megmutogatta nekünk, hogy az előttünk fekvő hatalmas völgy oldalának melyik részén termesztenek rizset, vagy pl. koka növényt. Érdekes, hogy ha az ember ért hozzá, madártávlatból kiszúrod a növény színéből, hogy mi micsoda. Ettől a ponttól még kb. 20 perc gyaloglásra volt az aznapi szálláshelyünk. Félúton még áthaladtunk egy farmon, ahol az egyik helyi kislány Coca-Colát árulva próbált egy kis pénzt keresni és mivel ez már az 5. nap volt, hogy vízen és kávén kívül nem ittunk semmit (na meg egy kis teát), segítettünk is neki és villámgyorsan becsaptunk egy párat ebből az egyébként meglehetősen egészségtelen üdítőből. A lényeg viszont, hogy jól esett, nem igaz? :) Kólázás után még 10 percet kellett gyalogolnunk lefelé, hogy elérjük az aznapi szállásunkat. Ennek a nevét végül nem sikerült kiderítenem (vagyis elfelejtettem megkérdezni) de ez nem is lényeges.

A 3,5 órásnak ígért utat végül 2 óra 50 perc alatt lezevartuk, s még több mint egy órával is értek be utánunk mások. A mi pozíciónk csak azért volt jobb mert mi még sötétedés előtt beértünk és lezuhanyozhattunk. Fogalmam sincs, hogy hány óra lehetett mire összegyűltünk vacsorázni, csak arra emlékszem, hogy piszokul megtömtük a majmot. :) Vacsi után még James-sel, Jeisy-vel és Andreával dumcsiztam egy jó ideig, majd szőr óra bőr perckor beszunnyadtunk a Wilson által időközben összeeszkábált függőágyakban. Ez a nap tényleg hosszú volt, innen már csak 3 óra gyaloglás és kész!!! (Elveszett Város - kipipálva! :)

Ciudad Perdida: Az "Elveszett Város" túra - 6. nap
2004-07-11
Reggel 8 óra körül gyűlt össze a csapat. Wilson még előző nap megkért engem, hogy kérdezzem körbe a csapatot, érdekelne-e valakit egy helyi privát kézben lévő kokaingyáracska megtekintése. A kérdésre természetesen mindenki igent mondott de persze amikor kiderült, hogy a muutatvány 20.000 pesoba kerül per kopf, sokan visszatáncoltak. De még így is maradtunk vagy tízen, akiket érdekelt a dolog. Végtére is, hol a francba fogok ilyet látni 1600 Ft-s "belépőért"?? Szóval érdekelt maga a metódus és egyéb részletek. (Amiről alább írok egy pár szót). Még indulásunk előtt egy másik fontos kérdéssel kapcsolatban is körbekérdeztem a csapatot, ez pedig a velünk dolgozó srácok (+Wilson) borravalójának a kérdése. Mivel minden hosszabb túra után érdemelnek a túra kivitelezői egy kis plusz zsetont, ezért ismét én, mint "néhai" borravalóból élő ember vettem kezembe az ügyet. Hát, ismét megleptek egy páran, ugyanis bár a csapat nagy része gondolkodás nélkül adta be rövid úton, közösen megállapított összeget a közösbe, néhányan visszakozva arra kértek, hogy majd odaadják a lóvét, ha visszajöttünk a kokagyárból. Mondom jó. Elindultunk tehát ebbe a koránt sem legális terméket gyártó územecskébe.

Néhány perc séta után elértünk egy házikóhoz, ahol Wilson bemutatott minket a "mesternek", aki a saját kézben lévő labort üzemelteti. Megegyeztünk a részletekben majd elindultunk. Persze ez sem az út mellett volt, csak úgy, legalább 15 percen keresztül másztunk át egy saras, dzsungeles területen, mire elértük a laborocskát. Hát, az egész kb. 30 nm lehetett, ha nem kisebb. Középen egy kokainlevél szárító rész, a széleken pedig hatalmas műanyaghordók és egyéb keverőedények. Ugyan a manus elmesélte, hogy hogy készül ez a szer, nem jegyeztem meg pontosan pláne, hogy egy csomó keverési arány is van, ami fontos. A lényeg, hogy kb. 1000 kg. kokalevélből készül 1 kiló kokain, mégpedig első lépésben gázolajon keresztül való szűréssel (aminek következtében kijön a levélben rejlő "varázsszer"), majd ezek után vízzel vegyítik, aztán ismét leszűrik, majd kénsavval keverik, átszűrik megint, majd istentudja mit csinálnak vele, majd szódabikarbónával keverik és végül megint átszűrik. A lényeg, hogy egyébként a kokain a fehér színét az utolsó fázisban átszűrt szódabikarbóna miatt kapja. Na most, ez még nem a kikristályosodott kokain, amit a drogkereskedők forgalmaznak, hanem cigizéshez való és ez állítólag sokkal addiktívabb mint a por. Egyikőnk sem akarta kipróbálni... És most a lóvé és az egyéb körülmények. Mivel az egész Sierra Nevada a paramilitares fegyveres szervezet irányítása alatt áll, ezért ők azok, akik a kokaintermesztők munkáját is engedélyezik. Az engedélyezés annyit jelent, hogy a paramilitares a termesztők egyetlen "ügyfele". Csak és kizárólag nekik adhatják el a szajrét a parasztok, ha véletlenül is kiderül, hogy valaki csalt, az 2 méterrel a föld alá kerül villámgyorsan (hogy onnan szagolhassa az ibolyát...). Na most, mivel ők a kizárólagos felvásárlók, ezért az árat is ők szabják meg. Tökéletesen tisztában vannak vele, hogy mennyibe kerül a termesztés, ezért éppenhogy csak annyival fizetnek többet a gazdának, amennyiért még megéri annak jó sokat dolgozni a labormunkával. (Ami tényleg rohadt sok meló.) Anyagiakban beszélve tehát a következő: 1 kiló nyers nem kritályosított kokain labormunkája kb. 1 hónap meló, ezt a paramilitares 2.400.000 pesoért (ami kb. 950 dollár) veszi meg a paraszttól. Ez mint már említettem még nem a kikristályosított anyag, hanem nyers. A kristályosítás újabb 300.000 pesóba kerül nekik (ami 115 dolcsi kb.), azaz közel 1100 dollárból van 1 kiló fehér por, amit aztán eladnak a dealer-eknek 30 millió pesóért, ami uszkve 11500 dollár. És ez csak egyetlen termesztő egyetlen havi melója. Ilyen magántermesztőkből a Sierra Nevadában van több száz. És akkor még nem is beszéltünk a központi nagy üzemekről, melyek több hegy gyomraiban üzemelnek. Az utazók között vannak drogélvezők és drogellenesek is, így könnyű információt szerezni, hogy hol mennyibe kerül ez a "csodaszer". Az USA-ban pl. 30-40 dolcsi 1 gramm, Ausztráliában ugyanez 200 US dollárnak megfelelő ausztrál dollár. Szóval értem én, hogy az USA rengeteg pénzt invesztál a drogellenes harcba Kolumbiában, csak nekem valami akkor is bűzlik, mivel köztudott, hogy az Egyesült Államok a világ legnagyobb drogfogyasztó nemzete és az, hogy ilyen szigorú bevándorlási törvények és rendőri. határőri felügyelet ellenére még mindig nem változott ez az arány ezt azt jelenti, hogy tudnak ők a sok kábszer beáramlásáról, csak az illetékesek zsebébe való dollármilliók beáramlása valahogy mégis lakatot tesz a szájukra. A "világ rendőrállama" jó képének az elnyeréséért viszont "harcolnak" egy olyan dolog ellen, ami egyébként a megélhetésüket is biztosítja. Legalábbis sok olyan embernek, aki a harcot is kezdeményezte. Ebben biztos vagyok. Ami pedig a termesztők nyereségét illeti, a mindenféle kemikáliákba való invesztálás és a kokainlevelek összeszedőinek a kifizetése után a koma zsebében marad 5-600 dollár havonta Ez egyébként Kolumbiában még mindig nem rossz "fizetés", csak ha azt vesszük, hogy ez milyen aprócska kis rész egy 1 kilós adag "piaci" értékéhez képest, akkor bizony megvan az oka a gazdának, hogy morgolódjon. Én persze nem sajnálom őket, de látva a körülményeket ahogy élnek, már azt hiszem. hogy értem miért ezt a megélhetési formát választották. (...és higgyétel el nekem, ezek általában nem rossz emberek, csak élni akarnak valahogy, itt, ezen a környéken.)

A kokainlabor vizitje után visszatértünk a szálláshelyünkre és megreggeliztünk. Még továbbindulás előtt el akartam rendezni a borravaló ügyét, így újból megkörnyékeztem azokat az embereket, akik még nem adták oda a lóvét. A srácok még ekkor is visszakoztak és "nyugi majd odaadom"-oztak de mondtam, hogy vagy most vagy soha. Erre aztán a kezembe nyomtak egy össszeget, ami a többiek által befizetettnek a fele volt kb. Mikor megkérdeztem, hogy miért csak ennyi, akkor valamelyik azt mondta, hogy "mert csak ennyi van" (és ezt az embert később az út befejezte előtt láttam ahogy vödörszámra issza a sört és tömi a majmot), egy másik csávó meg azt mondta, hogy azért ad kevesebbet, mert ő ennyit gondol helyesnek. Talán ez megint az én hibám (és a jó szívem) de egyszerűen felbőszít engem ez a hálátlan hozzáállás. Mind az idegenvezetők, mint a hordárok a szívüket odaadták nekünk, úgy dolgoztak mint a kisangyal. Most egy 6 napos kemény túra után 10 dollárt bedobni a közösbe ekkora egy áldozat (pláne, amikor látom, hogy ugyanezt az összeget fél óra alatt issza el az adott koma egy talponállóban...)??? Hát hová lett az emberekből a megbecsülés? Sajnos engem ez nem szomorúvá tesz, hanem felbőszít és ezeket az embereket azonnal munkatáborba küldeném kényszermunkára, hogy megtanulják mi az, hogy megbecsülni. A kutya mindenségit neki, na!

Mivel azonban már nem volt több lóvé, ami befolyhatott volna, összegyűltünk mindnyájan és megköszöntük a srácoknak a munkát és a szeretetet, majd átnyújtottuk a lóvét mint a megbecsülésünk jelét. Ennél jobbat úgy sem lehet adni senkinek egy olyan országban, ahol mindenből van egy csomó a pénzt kivéve. Mi megtapsoltuk őket, ők megköszönték a kedvességünket, bár valahol láttam, hogy egy kicsit többre számítottak a srácok. (és igazuk is volt...) A "megemlékezés" után összecsomagoltunk és nekivágtunk az utolsó, 3 órás szakasznak.

Az utolsó szakasz nem volt se túl nehéz se túl látványos, bár a táj szépségét talán csak azért kritizálom olyan erősen, mert az első három napban sokkal szebb helyeken jártunk. Kb. 1 órát haladtunk mérsékelten felfelé, majd egy ideig sík területen nyomattuk, az utolsó 1,5 órában meg mérsékelten, majd meredekebben de végig csak lefelé. A nap olyan erősen tűzött, hogy néha azt hittem, hogy odaégek a talajhoz, még jó hogy az ösvény 80 százaléka fákkal borított területen vezetett. Az utolsó fél óra maga volt a dögunalom, egy széles földúton haladtunk ritkán lakott települések között. Aztán egyszer csak.... - már azt hittem, hogy ez soha nem történik meg - ...megláttuk a chiva-t, mely az első nap felvitt minket a kezdőponthoz. MEGÉRKEZTÜNK, ITT A TÚRA VÉGE!!!! (EL CAMINO A LA CIUDAD PERDIDA - DONE!!! - vagyis a túra kipipálva!). Örömömben megittam kb. 1,5 liter coca-colát és ugyanennyi gyümölcslevet. Ja igen, és kb. 1 órával a vége előtt találtam a földön 15000 pesót az ösvény szélén. Szóval még meg is hívtam a jobb fej embereket, hogy költsük el együtt a dellát. Miután aztán mindenki beért - kb. 1 óra múlva - du. 2 után elindultunk visszafelé Santa Marta-ba. Az első 1 óra a Sierra Nevada-ból való kidöcögés volt, már ismert rossz és mégrosszabb minőségű utakon. Az út végéhez érve valamilyen katonai alakulat (hogy paramilitares volt-e vagy rendőrség azt nem tudom) kiszállított minket az autóból egy rövid ellenőrzésre, majd továbbengedtek. Végre kiértünk az aszfaltozott főútra, innen már nem nagyon volt több döcögés. Ezen a részen viszont megszámlálhatatlan számú katonai csoport tevékenykedett, szinte végig, 50 méterenként álltak mindenféle ellenőrző pontok, néha is lassíttatták a buszt de miután látták, hogy gringó busz, azonnal továbbtereltek. Aztán fél óra után a Tayrona Nemzeti Park bejáratával szemben egy gyümileves étteremben megálltunk, hogy Wilson mindenkit meghívjon egy túramegünneplő frissen facsart gyümölcslére. Ez nagyon kedves volt tőle és jól is esett a sok sok juice, csak a tervezett fél óra helyett 1,5-2 órát időztünk itt, én meg még ekkor sem voltam biztos benne, hogy sietnem kéne-e vagy sem. Ugyanis ez volt az utolsó hivatalos, vízum által engedélyezett napom Kolumbiában és el kellett volna takarodnom estig az országhatáron túlra. Viszont a csapatból egy néhányan annyira jól összejöttünk, hogy a buszon már egy esti bulit pedzegettünk, így végül is elhatároztam, hogy tojok a vízumra, én bizony maradok. Majd valahogy kimagyarázom a határon másnap. Egy néhányan a csapatból innen a Tayrona Parkba mentek, így tőlük elköszöntünk és az innen Santa Martáig tartó szakaszon legalább jobban kinyújtózhattunk. Egy kicsivel fél 6 előtt értünk vissza a Miramar hotel elé. Itt végleg elköszöntünk egymástól sokan, viszont egy néhányan leegyeztettük az esti bulit. Jamie-vel és Rohan-nal egy taxiba vágódtunk 10 perccel később, mivel nekem a cuccaim Taganga-ban voltak és fel kellett azt vennem még 6 előtt mielőtt a Poseidon Búváriskolából elmennek az ott dolgozók. Hát, éppenhogy csak odaértem, Yolima a korábban nekem sokat segítő adminisztrátor lány éppen akkor zárta a kaput. (Na mondom, ha 5 perccel később jövök akkor nekem kaputt. :)

Mivel Jamie is csak felvette a cuccait a Casa de Felipe-ben (amit az idelátogatóknak melegen ajánlok mint bázist, mert olcsó és állítólag a legjobb hangulatú pousada egész Észak-Kolumbiában), majd visszakanyarodott a közös taxinkkal a Poseion elé, így együtt kocsikáztunk vissza Santa Martaba. Visszaérkezésemkor azonnal becsekkoltam a Casa Familiar nevű egységbe, ahol az első santa martai estémen is megszálltam, majd 12 ezerért kivettem egy 1 ágyas szobát. A szobába beérve azonnal levedlettem a már bűzlő, napok óta viselt cuccaimat, majd egy isteinen jól eső frissítő zuhanyt vettem. Nagggyon jó volt megtisztulni. Fürcsi után bekopogott hozzám Andrea (akivel megbeszéltem egy közös vacsit még korábban), majd James is befutott aki a segítségemet kérte, hogy intézzek neki egy franciaágyas nagy szobát, ahol a kolumbiai barátnőjével kellően ünnepelhetnek. Mivel az utolsó ilyen típusút én már elvittem, ezért én átengedtem a szobámat Jamienek, én meg átköltöztem Andrea 2 ágyas szobájába, ahol szegénykém úgy is panaszkodott, hogy 2 ember helyett fizet. Nekem mindegy volt, ők meg mindketten örültek. Miután ezt jól kisakkoztuk át is mentünk az utca túloldalára megkajálni a kedvenc éttermemben, és becsaptunk egy gombás csirkét hasábburival, egyszerűen mennyei volt. Vacsi közben ismét találkoztam Rinattal az izraeli lánnyal, aki már 3 hete sem bírt erről a helyről elszakadni de azt hiszem valahol meg is értem. Santa Marta és Taganga, no meg Kolumbiának ez a része egyszerűen fantasztikus. Még tutira visszajövök majd ide.

Vacsi után aztán egy rövid kis sziesztát eszközöltünk, majd felvonultunk a hostelünk tetejére, ahol Rafael, a baszk srác, már fennhangon énekelt meg ünnepelt és persze hülyéskedett, mint ahogy szokott. Összesen kb. 10-en voltunk túrázók közül, plusz 3 helyi lány, Jamie kolumbiai barátnőjének a barátnői. Rafael szerzett egy kis rumot is meg kólát is, így volt mitől elhajlani. Iszogattunk tehát ahogy kell, énekeltünk, fényképeztünk és felemlegettük a túra legjobb pillanatait. (és felhívtam Anyukámat is, hogy ne aggódjon, nem vesztem el az elveszett városban...)

A tetőn való bulizás után végül hajnali 2 magasságában letántorogtunk a szobába és bedőltünk az ágyba.

Utolsó órák Kolumbiában és továbbindulás Venezuelába
2004-07-12
Mivel az éjszaka nagyrészét végigmulattuk és elég későn tértünk nyugovóra, így a reggel 8-as kelésig nem igazán pihentem ki magam. Szerettem volna jó sokáig aludni de mivel ezen a napon gyakorlatilag már illegális voltam Kolumbiában, ezért szednem kellett a sátorfámat, hogy minél előbb eltűnjek az országból. Felkelés után elmentem kivenni egy kis lóvét (ami nem sikerült mert nem működött az automata, grrrrrr és ez hatalmas nagy probléma volt, mert nem volt egy vasam se), majd interneteztem egy rövidet és visszasiettem összepakolni a szanaszét heverő cuccaimat. Mire visszaértem Andrea is felébredt, így együtt folytattuk a pakolászást. 10 óra körül újból elmentem a bankautomatához próbálkozni és ezúttal sikerült a pénzkivétel, ami nagyon jól jött mert nem tudom, hogy mit is csináltam volna, ha ez nem jön össze. Lóvé nélkül gáz van. 11-12 óra magasságában Andreaval kettesben megreggeliztünk, majd 12.30-kor elköszöntünk egymástól, fogtam egy taxit és kisiettem a buszpályaudvarra.

Legnagyobb pechemre a sok reggeli időhúzásnak az lett az eredménye, hogy a venezuelai Maracaibo felé menő utolsó közvetlen buszt 20 perccel lekéstem. A megoldás az maradt, hogy elmegyek a határmenti Maicao-ba, majd onnan megyek tovább valamilyen más módon. Már a pályaudvaron mondták, hogy van egyéb transzport a két város (Maicao és Maracaibo) között de ezt majd nekem kell kisakkoznom, ha odaérek. Nem sokkal du. 1 után elhagytam végül Santa Martat.

Az út Santa Marta-tól a határig kb. 4 óráig tartott és egyes részeken közvetlenül a tenger mellett haladt el. A nap csodálatosan ragyogott és megmondom őszintén egy kicsit szomorúvá tett az újabb búcsúzás, a Kolumbiától való elköszönés. Az utolsó 1,5 hét eseményei, főleg az Elveszett Város túra által újabb nagyon jó embereket ajándékozott nekem a sors és egy jó társaságból mindig nehezebb elszabadulni. Pláne, hogy a csapat egy része a Karib-Tenger partján lévő egyik legcsodálatosabb paradicsomi környezetbe, a Tayrona Nemzeti Parkba irányult tovább (amit még anno a quitoi kolumbiai konzulátuson is javasoltak vizitre), de sajnos nekem erre már nem jutott időm pedig szerettem volna én is látni. Hmm, talán majd legközelebb. A buszon ülve órákon keresztül kedvenc nótáimat hallgattam, közben bámultam kifelé az ablakon és azon gondolkodtam, vajon ki lesz a következő ember, akivel szorosabb cimboraságba kerülök...

Maicao-ba délután 5 után értünk be. A buszról leszállva azonnal "letámadott" egy venezuelai limuzinsofőr, aki Maicao és Maracaibo között furikázza az embereket. Meg is kötöttük az üzletet egykettőre és negyed óra várakozás után el is indultunk Venezuela felé, összesen 5 utas plusz a sofőr. (Indulás előtt közvetlenül még a maradék 50 ezer kolumbiai pesomat átváltottam venezuelai bolívares-sé, hogy ne üres zsebbel érkezzek már egy új országba.)

A maicao-i buszpályaudvarról kb. 15 perc alatt értünk el a határhoz. Adiós Colombia, Nos Vemos Pronto!!! (Viszlát Kolumbia, hamarosan újra látjuk egymást!)

Folytatás: Érkezés Venezuelába (2004.07.12.)



Home  - Napló  - Kolumbia  - Ciudad Perdida

© 2004 ahogyerzed.hu Az oldalon megjelenő összes anyag (cikk, fotó, logó, artwork, stb.)
szerzői jogvédelem alá esik, bármilyen célból történő újrafelhasználásuk kizárólag
a szerző írásbeli engedélyével lehetséges.

Az "Ahogy Érzed" koncepció, artwork, karakterisztika, felépítés, stílusjegy
© 2003-2004 Delta Broker Internet Kft. A weboldal szerkezete, felépítése, illetve a rajta üzemelő
szolgáltatások mindegyike szerzői jogok által védett és bejegyzett alkotások,
illegális felhasználásuk, illetve reprodukálásuk törvénysértés.


"Az legyen a tiéd, amit mindenhová magaddal vihetsz; beszélj nyelveket, ismerj meg országokat és embereket. Legyenek az emlékeid az útitáskádban."

"Own only what you can carry with you; know languages, know countries, know people. Let your memory be your travel bag."

"Solo te pertenece lo que tu puedes traer contigo; tienes que conocer lenguas; conocer paises; conocer gente. Deja tu memoria ser tu mochila de viaje." (Alexander Solzhenitsyn)