Boquete

Boquete és egy gyaloglással teli nap
2004-08-01
A buszút viszonylag sima volt és úgy ahogy átaludtam az egészet. Reggel 6-ra értünk be Davidba, ami persze nem a végállomásom volt, csak a csatlakozópont Boquete felé.

De miért is mentem én Boquete-be? Az útikönyvem szerint ez az egyetlen olyan hely Panamában, ami nem trópusi klímájú, a hegyekben fekszik és mindennel fel van szerelve ami a turistáknak kell. Jó, jó, igen tudom és akkor mi van ha nincs mindennel felszerelve???? Hát, akkor sincs semmi csak most nem vágytam a nomádkodásra. Szóval ez a Karib-tengert a Csendes-óceántól elválasztó Cordillera Central közepén, 1000m tengerszint fölötti magasságban fekvő városka egy tökéletes hely egy kis túrázásra. Nem mintha nem túráztam volna ki magam 5 évre előre már Dél-Amerikában (magamhoz képest), de ha már itt vagyok, nem akartam csak úgy elsurranni e mellett sem. Szóval Davidban elkaptam a legelső ideközlekedő buszt és reggel 7.30-ra már Boquete-ben is voltam. A buszról leszállva vettem észre, hogy a bivalyerős hátizsákom vállpántján az egyik legfontosabb varrást a paraszt poggyászos csávó a Panama-David járaton szétszakította. Irgumburgum! Na mindegy, azért működött a zsák, így felvettem és elballagtam az LP útikönyvem által ajánlott egyik panzióba. Ennek tulajdonosa, mint kiderült, egy régóta itt élő Frank nevű amerikai tag és a szállás "csak" 6.60 volt. (Ami egész tűrhető.) Becsekkolás után lecuccoltam majd lezuhanyoztam és 3/4 9-kor már egy közeli kávéházban burkoltam a reggelit.

Frank és az útikönyvem közös tanácsára a nap legfontosabb programjának a más utazók által is emlegetett Sendero Los Quetzales nevű ösvényt - vagyis annak egy részét - akartam végigjárni a Volcan Barú Nemzeti Parkban, mely a Cordillera Central talán legszebb részén egy 12 km-es szakasz Boquete és Cerro Punta között, a Barú vulkán lábánál. (Amely egyébként Panama legmagasabb pontja a 3475 méterével és már időtlen idők óta nem aktív - és mellesleg alig lehet kivenni, hogy vulkán.) Végitúrázni az ösvényt kényelmesen egy egész nap, amennyi nekem nem volt (ugyanis csak 1 napra jöttem Boquete-be), de gondoltam, hogy egy ideig elsétálok. Egy főtérhez közeli minibusz parkolóban el is kaptam egy buszt, mely 20 perc alatt 1 dollárért elvitt az ösvény kezdetéhez. Innen felfelé indult az út és egy jó darabon aszfaltozott volt. El is indultam szép komótosan, amikor jött egy pick-up (platós kistehergép), amit leintettem, s ez elvitt egy darabon. Aztán amikor az megállt, sétáltam újabb 15 percet, majd jött egy másik pick-up és az is felvett. De jóóóóó. Gyalog túrára jöttem és nem is kell gyalogolni. Az igazság viszont, hogy rengeteg időt spóroltam ezekkel az utakkal, mivel az ösvénynek ezen a részén nem is volt semmi igazán küli. A második fuvarom (melynek alkalmával egy helyi fickó a lányával vett fel) egészen a park bejáratán túl - ahol 3 dollár beugróra legomboltak - vagy 3 km-rel elvitt, egészen oda, ahol a gyalogút kezdődik. Az erdő nagyon szép volt és fain dzsungeles (érintetlen és szűz mint én), gondoltam jó kis séta lesz. Mindenesetre nem akartam túl messze menni, csak 1-2 órát befelé. A manus - aki felvett - pisztrángot jött horgászni 2-3 órára, így megegyeztünk, hogy majd visszafelé is elvisznek, ha mindketten bejeztük azt, amiért jöttünk. Ez jól hangzott, pláne, hogy annyira hülye voltam, hogy víz és élelem nélkül jöttem egész napra túrázni. (Az egész éjszakás buszút még sem volt olyan pihentető, mert csak az agyamat tette pihentté, de azt nagyon.) Na szóval, elindultam sétálni. Az erdő egy az egyben ugyanolyan volt, mint a kolumbiai Sierra Nevada, ami nem is csoda, mivel szinte ugyanazon a szélességi körön fekszik mint a kettő. A különbség az az, hogy itt van egy quetzal nevű madár (ami a világon sehol nem látható csak itt), amitől az egész túraútvonal a nevét kapta. Sajnos bármennyire is keresgéltem ezeket a quetzal-okat, nem találtam egyet sem a sétám alatt. Hallottam kereplő hangjukat de vizuális élményt nem sikerült velük kapcsolatban szereznem. (Ez nagyon rendőrösen hangzott.) Láttam viszont scarabeus bogarakat és egy jó pár kolibrit, na meg fain hegyi patakocskákat és szép növényeket. (Később a nap folyamán a könyvemet olvasgatva találtam egy apró megjegyzést, hogy az esős évszakban - ami ugye most van - nagyon nehéz ezeket a csudiszép madárkákat szemügyre vételezni... Hmmmm.) A horgász manus még mindig horgászgatott, amikor befejeztem a túrázást, így elindultam kifelé a parkból gyalogszerrel. Egy idő után aztán persze beért a tag és vele együtt visszamentem egy jó darabon a város felé. A manusnak a várostól kb. 5 km-re volt egy farmja, ő csak addig ment, innen ismét gyalogolnom kellett.

Az idő reggel eléggé borongós volt, viszont délutánra szép napos tisztaság ragyogta be a vidéket. Sétám így nagyon kellemesre sikeredett a festői szépségű hegyek-völgyek között (ahol nem zakatolt a vonat egyébként.) A városka irányába visszafelé ballagva láttam egy csomó indián családot, akik itt, a városon kívül lepukkant szegénynegyedekben éldegélnek és legfontosabb tevékenységük mezőgazdasági, s legfőképpen a kávészedés. Boquete ugyanis Panama kávétermelő központja, több kisebb-nagyobb kávéüzem is működik itt. Ehhez kapcsolódott a következő programom is, azaz egy "kávégyár" megtekintése. Gyalogolva lefelé a hegyről, ismét felvett a "taxisom", s ezúttal már beszélgettünk is mert nem a platón ültem hátul, hanem elöl a manus mellett. Beszélgettünk Panamáról, s arról, hogy pl. micsoda fantasztikus adottságai vannak ennek az országnak. Ő ugyanis pl. krumplit és hagymát termeszt nagy mennyiségben (mert itt a hegyekben ez nagyon terem), viszont Boquete-től fél órányira a Csendes-óceán felé már banán- és narancsültevények vannak. Ez egyszerűen fantasztikus. Az ország mindent kitermel magának ami kell, egyedül kőoldajból nincs túl sok - ezért a benzin itt nem olyan olcsó - s pl. vízből is annyi van, mint szinte sehol máshol. Jelenleg az elektromos áramot is több mint 50%-ban vízienergiával termelik ki, de ezt most 80%-ra akarják növelni. Közép-Amerika legtisztább vize is itt található, szinte az egész országban lehet a csapból vizet inni (ami Latin-Amerikában nem egy megszokott dolog.) Aztán szóba került a politikusok korruptsága is de ezt már nem volt időnk kitárgyalni, mert elértünk a "Casa Café Ruiz" kávéüzeméhez, amit meg akartam nézni.

Rövid úton sikerült is egy 1 személyes túrát megszerveznem, s a kávéüzem egyik idegenvezetője egy fél óra alatt körbevitt a pörkölőüzemben és magyarázott egy csomót a panamai kávéról. Sokat tanultam de ami a leglényegesebb - és ezt nem tudtam - hogy a panamai kávé a világon a vezető kávé, azaz a legjobb. Kolumbiával és Costa Ricával (Brazíliát nem is említve) itt nem tömegtermelés, hanem igényes, magas szintű szelektív termelés folyik, gondosan ügyelve arra, hogy csak és kizárólag tökéletes minőségű kávészemek kerüljenek a zacskóba és ennek eléréséhez kézzel szedik a kávét, nem géppel. Ennek következtében a panamai kávénak az ára is magasabb jóval, mint a konkurrencié, ami nem is igazán konkurrencia, mivel más és más piacokra szállítanak. Panama a legelitebb és leggazdagabb államoknak szállítja a kávét. A Café Ruiz-on kívül a legnagyobb üzem a Café Sitton egyébként, mely - az idegenvezetőm szerint - kiváló minőségű kávét - de nem különlegesen kíválót mint ők - forgalmaz. A túra után ittam egy presszókávét - feketén, ahogy kell - és meg kell mondjam, hogy egyszerűen fantasztikus volt. Első espresso-m életemben, amibe nem kívántam cukrot. Pedig nekem a kávé az sok cukorral és sok tejjel a kedvencem. Kávézás közben egy mellettem ülő brit párral is beszédbe elegyedtem - mivel a lányon egy hondurasi Bay Islands-os póló volt - és pillanatok alatt szereztem egy csomó fontos infót a hondurasi búváriskolákkal kapcsolatban. :)

A kávéüzem után visszasétáltam a belvárosba, illetőleg azon is túl jóval, a város déli végében található kilátópontra. Itt készítettem egy-két képet a környékről, majd visszaballagtam a panziómba, ahol egy fél órát pihiztem, majd elmentem és bekaptam egy pizzát. Sajnos a pizza nagyon felejthető volt de legalább jóllaktam tőle. Vacsi után végleg hazaballagtam aznapra és az este hátralévő részében naplót írtam. Alvás éjfél magasságában.

Továbbindulás Bocas del Toro-ba a Karib-tengerhez
2004-08-02
Nem aludtam túl jól az éjszaka de azt legalább nagyon. 7 körül megébredtem, aztán még vagy 1/4 9-ig lustiztam, amikor is felerőltettem fáradt csontjaimat, lezuhanyoztam és eloldalogtam reggelizni a már előző napról ismert helyen.

Reggelizés közben elkezdtem dumálni a szomszéd asztalnál ülő két középkorú taggal. Kiderült, hogy az egyik egy angol manus Roy, a másik meg egy californiai fickó Ken. Az amerikai fószernak bevallása szerint egy 27 éves kolumbiai bombázó a barátnője, amivel kapcsolatban csak annyi volt a hozzáfűznivalója a témához, hogy ha már valaki a pénzéért szereti akkor az nézzen ki jól és legyen fiatal.... hmmm ez is egy megközelítése a dolgoknak. Roy egy könyvelőből lett jómódú angol fickó, akinek Cipruson volt, Miamiban meg van egy 1 milcsit érő palotája (dollárban értendő), s a ciprusitól megszabadulva kitalálta, hogy a lóvét itt Panamában fekteti be. Ken nem olyan gazdag de neki is van mit a tejbe aprítani, s ő is elhatározta, hogy ideköltözik Panamába. Beszélgetésünk során fény derült arra is, hogy ez a két jómódú fickó menekül az Egyesült Államokból, mivel a 9/11 eseményei után a mindenről tudni akaró amerikai államszervezet mára már az anno Magyaroszágon hírhedtté vált ÁVÓ-hoz hasonlító kémhálózattal rendelkezik, azaz amerikában semmi olyat nem lehet csinálni, amibe az állam nem lát bele. Azaz telefonlehallgatás, mindenki pénzügyének a követése, figyelése, és stb. Magánélet és magántitok mint olyan megszűnt. Az államnak mindenhez joga van. S ezt még az anno Bush-ra szavazó Ken is megelégelte, úgyhogy elhatározta, hogy lepattan örökre az USA-ból, amint lehet. Hát, beszélgetésünk után elgondolkodtam, hogy vajon akarok-e én Amerikában élni, vagy sem... Reggeli után aztán Roy és Ken felvittek arra a birtokra, amit Roy megvásárolt és már értettem, hogy miért akart ideköltözni annyira. A Barú vulkán alatti területről (birtokról) meseszép kilátás nyúlt az egész környékre és még a Csendes-óceánt is látni lehetett. A rövid kiruccanás után aztán visszavittek a manusok a panziómhoz és elköszöntünk jószerencsét kívánva.

Gyors összepakolás után kifizettem a szállást és elkaptam egy buszt a főtérről David felé. Kb. 1 órás volt az út megint, útközben vissza-vissza tekintgettem a már felhőkbe burkolózó Baru vulkánra. Davidba érve amint leszálltam a buszról azonnal belefutottam egy "utasszerző ügynökbe", s 3 perc múlva már egy másik buszon repesztettem a 160 km-re lévő Bocas Del Toro felé. Legnagyobb meglepődésemre mind a jegyszedő, mind a sofőr nagyon frankón beszélték az angolt. Állítólag majd Costa Ricába érve még nagyobbat fogok lepődni, mert ott méginkább így van ez. Bocas del Toro-ba a Cordillera Central hegyláncain át vezet az út (melynek csúcsáról egyébként tiszta időben vígan látható a pacific és a karib oldal is), s ez az út még a sok-sok felhő ellenére is maga volt a csoda. Minél feljebb érve egyre több lett a lucfenyő, a végén már úgy éreztem magam mint ha valahol svájcban kocsikáznék. Aztán a csúcson beleszaladtunk egy sűrű ködbe, majd egyre lejjebb jutva már banánültetvényeket is lehetett látni, ebből is világossá vált, hogy közeledünk a Karib-tenger felé. Egy 10 perces ebédszünet kivételével - amikor egy frankó kis fokhagymás zöldséges garnélarákot ettem rizzsel - szinte végig megállás nélkül mentünk. Almirante-ba délután fél 4 előtt értünk, ebből a kisvároskából mennek a hajók a Bocas del Toro Archipelago-ra. Gyors informálódás után fogtam is egy taxit, mely elvitt a kikötőbe és negyed 4-kor már sokadmagammal repesztettem a tengert egy vízitaxival Bocas del Toro városkába, amely a Colón nevű legnagyobb szigeten található. Sajnos az idő elég borongós volt, így nem sikerült az igazi karib-tengeri stenket (zöld tenger, ragyogás, stb.) átérezni. Ennek ellenére szép ez az öböl ahol a szigetek vannak (s melynek neve egyébként Laguna Chiriqui).

A szigetre való érkezés után azonnal elballagtam a sziget legnépszerűbb, Mondo Taitu nevű diákszállójába, ahol sajnos csak 12 dollár / éjszakás 1 személyes szoba volt már csak aznapra, így kénytelen voltam azt kivenni. Lepakolás után elmentem egy szupermarketbe bevásárolni 1-2 dolgot, majd visszamentem a szállóba és megvacsiztam. (Jó kis csípős paradicsomszószos szardíniát, jujj de régen ettem már ilyet.) Vacsi után sétáltam egy kicsit, majd pihentem egy sort a "kabinomban". (Inkább kabin volt az mint szoba.) Este már nem volt semmi mozdulandusz, így éjfél körül elszenderedtem.

Folytatás: Bocas del Toro (2004.08.03. - 08.05.)