Semuc Champey

Egész napos utazás Chichicastenango-ból Semuc Champeybe
2004-09-10
Reggel 5-kor csörgött az óra. A Lonely Planet szerint a következő állomásunkra, Semuk Champey-be ugyanis az ország közepén található Cobán-on keresztül lehet csak eljutni, s az utolsó busz onnan du. 3-kor indul, a Cobánba jutás meg Chichi-ből vagy 8-9 óra hossza. Előző este már becsomagoltunk, így nem volt sok tennivalónk, csak összeszedni magunkat és elsétálni a buszmegállóba. A hajnali, még nyugvó Chichi-n keresztülsétálni érdekes volt az előző napi forgatag után. Az egyetleg dolog, ami ugyanaz volt mint a vásárnapon az az, hogy a templom előtt továbbra is füstöltek. Sikeresen megtaláltuk a buszmegállót és elkaptunk egy Guate felé menő buszt.

A Guatéig tartó 3 és fél órás út viszonylag sima volt attól a balesetből adódó forgalmi dugótól eltekintve, melybe 2 óra után futottunk bele. Az általunk is szemügyre vehető, "mellékelt képsorok" alapján egy csirkebusz borult fel egy jobbkanyarban, elzárva mind a két sávot. Úgy tűnt, hogy senkinek nem esett baja, a látvány viszont így sem volt se felemelő, se megnyugtató. Mi egy az egyben ugyanolyan csirkebuszon ültünk ugyanis... Magának az utazásnak a poénos része számomra csak az volt, amikor a két személyes ülésre - guatemalai szokás szerint - hárman akartak leülni, csak ezek a kis oktondi emberek azt nem veszik soha figyelembe, hogy én kb. 2 helyi embert teszek ki és ha már ül mellettem valaki, akkor nem igazán van harmadik hely. Ők viszont csak azt nézik, hogy "2 ember", "3 ember" és ahol 2 ember ül, oda benyomakodnak. Aztán amikor mutogatok a lábaimra, hogy "nézzé má' öreg, így se férek el, ne nyomakodjál, mert bepippanok", akkor félig-meddig szánakozva néznek rám, majd a 15 cm-es kis részre leteszik a jobb vagy bal fenekük csücskét. :)

Guate-ba érve először átsétáltunk a helyi, utcai zöldségpiacon. Kismillió ember, hatalmas tömeg, káposzták, paradicsom - meg amit akarsz - hatalmas stócokban állt mindenfelé. Az emberek jól megmosolyogtak bennünket, ahogy a hátizsákjainkkal keresztülcaplattunk a kavalkádon, néha még szinte a fényképezőbe is belemosolyogtak. A "kedvenc" standom egy sült iguána árus pult volt, ahol egy asztalra egymás hegyén-hátán volt kb. 20 "fogyasztásra kész" iguána dobálva. Annyira meglepődtem a látványon, hogy még fényképezni is elfelejtettem. Azon gondolkodtam folyamatosan, hogy vajon ki kíván reggelire sült hüllőket? Na mindegy, szóval átsétáltunk a vásáron és eljutottunk a központi buszpályaudvarra, ahol kiderült, hogy Cobán felé egy másik, kisebb állomásról mennek a járatok. Nem volt mit tenni, fogtunk egy taxit és átdzsaltunk az 1. zónába. Odaérve kiderült, hogy a buszunk 10-kor indul, így a jegyvétel után még pont volt annyi időnk, hogy bekapjunk 1-2 falatot. A busz a szokásostól eltérően nem csirkebusz volt, hanem egy régebbi - ugyancsak amerikai - távolsági busz kényelmesebb székekkel. 10-kor el is hagytuk a pályaudvart és célba vettük Cobánt.

A Guate-tól Cobán-ig tartó 4 órás út - az aznapi 2. szakaszunk - abszolút sima volt. Egy 10 perces kajaszüneten kívül megállás nélkül haladtunk előre. El kell ismernem, Guatemala természeti szépségei még ha nem is páratlanok, de mindenesetre rendkívüliek. Hatalmas zöld hegyek és völgyek tagolják az ország belsejét, s bár a közlekedés ennek következtében elég macerás egyes helyeken (szerpentinek és kismillió kanyar), a látvány kárpótolja az embert. Cobánba kicsivel 2 után értünk be. A buszról leszállva azonnal átsétáltunk egy másik buszmegállóba, ahonnan a Semuc felé induló buszok mentek. Egy kis kérdezősködés után meg is találtuk a helyet és legnagyobb mákunkra az aznapi egyetlen, du. 3-kor induló közvetlen mikrobuszt is sikerült elcsípnünk, mely a Semuc Champey-hez 1 km-re lévő vendégházhoz vitt. (Amiről az én LP könyvem még csak nem is tesz említést, mivel a vendégház csak 2 éve épült.)

A Cobán - Semuc Champey közötti - aznapi 3. szakasz - 2 és fél óráig tartott és elég rázós volt. Itt ugyanis csak az út első 30 kilométere van leaszfaltozva, a többi murva és földút. Ennek a szakasznak a poénja az volt, hogy a jegyszedő srác üres hely híján a tolóajtót becsukva az ablakon kihajolva, félig az én ölembe ülve próbált utazni - ami egyébként itt teljesen normális - én viszont elkezdtem ugatni, hogy ez nem oké. A srác tanácsára ültem az ajtó mellé, ugyanis ott nagyobb volt a hely egy picivel, csak azt nem mondta a manus, hogy kvázi az ölembe ülve fogja az egész utat végigállni. A sofőr srác aztán megértette a problémámat és felzavarta a jegyszedő manust a tetőcsomagtartóra. Itt ugyanis nem tilos a tetőn utazni. Na, azért..., a teringettét neki, na! :) Az utolsó fél órás szakaszon kívül - amikor a borzasztó útviszonyoknak köszönhetően csigalassúsággal haladtunk előre - egész vidáman éltük túl a zötykölődő utazást és egy rövid Lanquin-ban töltött 10 perces pihi után este 3/4 6-ra be is értünk a Posada Las Mariasba, a Cahabón folyó partján. Érkezés után gyorsan bejelentkeztünk de legnagyobb pechünkre már csak egy padlásszerű nyitott szobában lefektetett matracok voltak szabadok, így 20 quetzalért azt kaptuk alvóalkalmatosságként. Az se baj. A környezet fain volt, tisztára vadregényes volt az egész. Faházak az erdő közepén, csakúgy mint a Maci Laciban. :) Az egyetlen negatív dolog talán csak az volt, hogy mivel mindentől távol volt ez a hely, ezért a kaját illetően nem sok választási lehetőségünk volt. A vacsora menü is csak két tételből állt: IGEN vagy NEM. (Magyarul egy féle kaja készült és választani lehetett, hogy akarja-e azt az ember vagy sem de mivel nem volt semmi 10 km-nél közelebb, ezért a válasz egyértelmű erre a kérdésre, ha nem akar az ember éhen maradni.)

A vacsora este 7-re volt időzítve, jó kis vegetáriánus, zöldségekkel teli étket kaptunk. Nem is volt rossz, ráadásul egész korrekt adagokat mértek. Vacsi után egy kis sörözést "ütöttünk nyélbe", majd fél 9-kor felmentem aludni, mert iszonyatosan fáradt voltam. Be is aludtam izom nyomban. Úgy értem, hogy azon nyomban. (Ez nagyon gyenge volt, tudom.)

Egy mozgalmas nap Semuc Champey környékén
2004-09-11
Reggel 7-kor felpattantak a szemeim és mozgást kívánt a testem. Na, futni azért nem mentem el (amikor nyaralok, akkor nincs meló), de kiugrottam az ágyból - azaz leugrottam a matracról - és lesétáltam az étterem-recepciós részhez. Tom és Chris is felkeltek és fél 8-kor már együtt burkoltuk a reggelit. Kajálás közben kitaláltuk az aznapi menetrendet, ami délelőtt barlangtúra 30 quetzalért, délután meg fürdőzés volt 25-ért a világ állítólagosan 8. csodájában. Reggeli után még ejtőztünk egy 1,5 órát, majd fél 10-kor elindítottuk a napot. Az idő csodás volt és tiszta, így még nagyobb kedvvel léptünk "akcióba".

Az ominózus barlang Grutas Las Marias névre hallgatott és a vendégháztól kb. 15 percnyire volt gyalog. Idegenvezetőnk egy helyi srác lett, aki már kb. 7 hónapja vezet barlangfelfedező túrákat az idelátogató gringók részére. A túra kb. 2,5 órás, 1,5 óra befelé és 1 óra kifelé. Rövid eligazítás után mindenki megkapta a gyertyáját, majd nekivágtunk a sötétségnek. A Las Marias barlang teljes egészében vízben áll, mivel a fölötte tornyosuló hegy tetején lévő lagúnából csordogál belé a víz, amely aztán a barlangból kijutva végül a Cahabón folyóba ér. Ennek következtében fürdőruha az ajánlott uniformis, "no fényképező" és "no semmi más". Mivel 13-man voltunk plusz az idegenvezető srác, így elég lassan haladtunk előre, de legalább az "embertömegnek" köszönhetően volt elég fény a barlangban. Egyes helyeken gyalogolni is lehetett, máshol viszont úsznunk kellett úgy, hogy az egyik kezünkben lévő gyertyát a vízből kitartod, a többi végtagoddal meg kapálózol mint egy kutya. Teljesen jópofa volt. Volt egy olyan rész is, ahol egy kötelekből kialakított létrán kellett felmásznunk egy viszonylag vékony sziklahasadékba, majd azon túl folytatódott az "ösvény" tovább. A barlangtúra fénypontja mégis egy 4 méter magas vízesés volt, melyen fel kellett mászni, majd azon túl 3 medencéhez jutottunk. A medencéken egymás után át kellett úsznunk, majd az utolsóhoz érve felmásztunk egy sziklafalra és a vízbe ugráltunk kb. 3 méter magasból. Annyira tök jóóóóóó volt. :) Miután aztán kiörömködtük magunkat, szépen nyugisan kisétáltunk a barlangból ugyanazon az úton, ahol bejöttünk. A barlangból kiérve felsétáltunk még egy kilátóhoz, ahonnan az egész völgyet lehetett látni, majd ezt követően - a túra befejeztével - jött a délelőtt móka része, a folyón való lecsorgás.

Még reggel amikor a barlanghoz mentünk, mindannyian fogtunk egy felfújt traktor kerék belsőgumit (melyekből a posadában volt egy rakattal) és magunkkal cipeltük azokat. Mivel a barlang a folyón mentén felfelé volt negyed órányi gyaloglásra, ezért találták ki a helyi "mókamikik", hogy a megerőltető túra után méltó befejezés a folyón való lecsorgás vissza a vendégházhoz. Ez így is történt, s bár nem a legnagyobb stenk volt ami valaha velem történt, való igaz, hogy kényelmesebb módja volt a vendégházba való visszajutásnak. Miután visszaértünk, bekaptunk 1-2 életmentő szendvicset, majd mivel egyre jobban kezdett befelhősödni, ezért azonnal a délutáni programra léptünk tovább, Semuc Champey-re, mely a hely nevét is adta. Ebéd közben összecimboráltunk egy Jonathan nevű izraeli és egy Marc nevű brit sráccal valamint Maggie-vel, egy 24 éves szingapúri lánnyal. A délutáni mókára így 6-an mentünk együtt.

De mi is ez a Semuc Champey és miért emlegetik úgy, mint a világ 8. csodája? Az a nagy büdös helyzet, hogy a természet valóban csodát alkotott Guatemala szívében. A hegyekből lezúdúló Cahabón folyó ugyanis a völgy aljához érve egy hatalmas mészkõ platform alatt kivályta magának az utat, s azon átfolyva a platform túloldalán csobog tovább lefelé. A kb. 300 méter hosszú és 150 méter széles platform - vagy hídnak is lehetne nevezni akár - tetején pedig az ugyancsak hegyoldalról lecsordogáló patakocskák az évmilliók során lépcsőzetes formában természetes medencéket alakítottak ki, melyek közül némelyik több méter mély, mások meg csak derékig érnek. Az egyes "lépcsőfokok" között apró vízesésekként zúdul alá a víz egészen az utolsó medencéig, ahonnan a Cahabón folyó a "végállomás". Őszintén szólva nagyon nehéz frappánsan leírni ezt a látványt, úgyhogy inkább a képek megtekintését ajánlom magyarázatként. (Azért megpróbáltam, na.) A vízhőmérséklet egyszerűen tökéletes a fürdőzéshez és egy bizonyos részen még egy pár méter magas szikláról ugrálni is lehet a medencékbe. Délutáni programunk tehát ez lett, órákon keresztül csak ugráltunk és lubickoltunk a medencékben. (STENK!) Pihenésképpen aztán fél óra alatt felmásztunk egy másik kilátóba, ahonnan az egész "medencerendszerre" és a völgyre is rá lehetett látni felülről. Nehéz szavakba önteni ezt a szépséget, úgyhogy tessék ide eljönni és megnézni! :) A kilátóból lemászva még visszamentünk egy kicsit fürdőzni, mert egy ideig úgysem fogunk ide visszajönni és élvezni kéne ezt a csodát amíg lehet, ugye. Tom, Marc és Jonathan visszamentek a hostelbe, mi meg Chris-szel és Maggie-vel még maradtunk egy kicsit. Sajnos az égbolt egyre jobban beborult egy idő után és az eső is szemerkélni kezdett, így nem volt más választásunk nekünk sem, mint hogy "abbafejezzük" ezt a mókázást. Komótosan visszaballagtunk a hostelbe, majd tisztitó zuhanyozás után előkészülődtünk a vacsorázáshoz.

A második esti kiadós kaja egy csirke chow-mein volt (magyarul nem tudom, hogy ezt hogy hívják), ami egy kínai csirke és zöldségdarabokkal készített tésztaétel és mellesleg egész stenk. Az adag megint jó nagy volt, így sikerült viszonylag jól laknom, ami mostanában már nem mindennapos dolog. A vacsi után még elsöröztünk vagy 1-2 órát kellemes beszélgetés mellett, majd 9 óra magasságában mindannyian felvonultunk a matracunkhoz és igazi nyugdíjas módon bealudtunk ahogy kell. A Maggie-vel való beszélgetés alatt előjött a téma, hogy a világkörüli utam állomásaként majd Szingapúrba is el fogok jutni és a kiscsaj állati készségesen felajánlotta, hogy körbekalauzol oda, ahová csak akarom. Szóval már Szingapúrban is van egy cimbora! De jóóóóóóóóóóó.

Ami pedig Semuc Champey-t illeti, ez most csak ennyi volt, másnap irány Flores és Tikal!!!

Folytatás: Flores & Tikal (2004.09.12. - 09.14.)