Kezdõlap
Bemutatkozás
Ki ez a csávó?
Hozzávalók
Napló
Anglia
Brazília
Argentína
Chile
Bolívia
Peru
Ecuador
Kolumbia
Venezuela
Panama
Costa Rica
Nicaragua
Honduras
El Salvador
Guatemala
Francia Polinézia
Cook-szigetek
Fiji-szigetek
Új-Zéland
Hong Kong & Macau
Indonézia
Bali
Lombok
Szingapúr
Fényképalbum
Bendõboldogítók
Eszembejutások
Miért?
Világjárók
Statisztika
Térképek
Média Info
Kapcsolat
A hónap fényképe:
JANUÁR 2005.
Photo of the month:
JANUARY 2005.
iKreator
Napi Háttér Képek.hu


My iKreator
Horde Mail

Bali

Első igen "eseménytelen" napom Balin
2004-12-19
Reggel 9-ig aludtam, majd ébredés után beültem a TV elé és megnéztem 2 filmet. Az egyik egy Johannes Vermeer nevű holland festőművész egyik remekművét járta körbe (c. "Lány a gyöngy fülbevalóval" - nagyon jó film!), a másik pedig Matt Damon-nal volt az épp mozikban játszott angolul "Bourne Supremacy"-nak nevezett film. Még szerencse, hogy DK-Ázsiában a filmeket hamarabb meg lehet kapni DVD-n az utcán, mint mielőtt az kijönne a mozikban, így tuti, hogy nem maradsz le Hollywood remekműveiről soha. :) (A kópiák készítését a törvény persze bünteti de kit érdekel?)

Kora délután elmotoroztunk Arhee-vel egy padangba és csúnyán bezabáltunk 2 főre 2 itallal összesen 25 ezer rúpiáért. (Ami kb. 500 Ft), A "padang" az indonéz konyha egyik fajtájának utcai éttermecskéje az azonos nevű Szumátra szigetén található város után elnevezve. Kaja után aztán hazamentünk ismét és én elkezdtem törni a fejemet, hogy mit is csináljak magammal. Eredetileg úgy volt, hogy ezen az estén el akartam menni Bali keleti partján lévő Padangbai nevű városba, hogy találkozzam egy ugyancsak weboldalamat megtalált és most éppen a barátnőjével Balin utazgató magyar sráccal, Pánczél Márióval (és kedvesével Anitával.) A helyzet azonban az, hogy Balin a közlekedés nem annyira egyszerű buszokkal, mint ahogyan azt már máshol megszoktam. Itt mindenki autóval vagy/sőt motorbiciklivel közlekedik és főleg vasárnap semmi nem jár. Van egy falujáró "bemo"-nak nevezett tömegközlekedési módszer de sajnos ezek a bemo-k is össze-vissza járnak és vasárnap meg nem nagyon. Zita és Arhee tanácsára aztán úgy határoztam, hogy kibérelek egy motort (mint egyetlen megoldást) és nekivágok az 50 km-es útnak. Balin rengeteg kismotor bérelhető és nem kerülnek többe mint kb. 800-1000 Ft / nap, a benzin meg nevetségesen olcsó, kb. 50 Ft egy liter. Egy kicsit persze odabent szorongtam, mivel én nem vagyok egy nagy motoros (igazából tinédzserkoromban tanultam meg motorozni a szüleim tudta nélkül és amikor ezt megtudták akkor kaptam is a fejemre emiatt!) és pláne Balin motorozni elég húzós így hosszú idő után először de hát ez is kihívás volt számomra, így nekivágtam. Balin a házhoz hozzák a kibérelt motort, Arhee rövid telefonhívása után 10 perccel a gép meg is érkezett. A motorok nagytöbbsége itt automataváltós, azaz hogy hycomat, váltogatni muszáj de nincs kuplung. Tettem egy próbakört, hogy felelevenítsem a tizenix évvel korábban tanultakat, majd összecuccoltam, elköszöntem a srácoktól és nekivágtam az útnak.

Kb. 20 perce lehettem úton, nyomultam előre 60-nal szép komótosan több száz motoros mellett, amikor egyszer csak nyomtam egy balost Denpasar felé. A városba egyre beljebb érve a motorosok száma is megnőtt, rendesen figyelnem kellett ezerrel, hogy mit merre hogyan teszek, de nem hibáztam szerencsére. Legalábbis én azt hittem. Kb. 10 perc után egyszer csak egy mögöttem lévő rendőrautó elkezdett villogni és mutogatott, hogy álljak félre. Így tettem. A helyi rendőrcsáveszkám egy 35-40 közötti köpcös tag volt, aki törött angolsággal papírokat kért, majd betessékelt egy közeli "irodába" ahol leültünk beszélgetni. Mint kiderült, az 1. otthoni jogsim itt állítólag nem érvényes (mely a B kategória mellett ugye kismotorra ad engedélyt és ez a motor is az volt), 2. balra fordultam kis ívben a piros lámpánál, 3. felkapcsolva hagytam a motor fényszóróját. Magyaráztam a tagnak, hogy nálunk ez a nemzetközi jogsi (nézze, hogy franciául is rá van írva ez-az), a másik, hogy piros lámpánál SZABAD kisívben fordulni Indonéziában és a lámpa ugyan tényleg fel volt kapcsolva de az nem lehet illegális. A tag mosolygott, hogy törvényszegésért fizetnem kell 350 ezer rúpiát, ami kb. 4-5000 Ft. Én kérve kértem, hogy ne vágjon meg ennyire mert nem csináltam semmit, s mutogattam az akkor éppen piroson kis ívben forduló motorosokra is. Hajthatatlan volt és a bírósági tárgyalást emlegette. Aztán egy idő után meguntam a dolgot és alkudozni kezdtem. A végén aztán kiegyeztünk 20 USD-ben aminek kifizetése után mosolyogva és előzékenyen továbbengedett a tag. (Hogy úgy mondjam, azonnal cimborák lettünk.) De hogy hogy engedett tovább, ez is "poén." Kiállt az út közepére, lestoppolta a hatalmas áthaladó forgalmat és integetett, hogy nyugodtam hajtsak keresztül az útkereszteződés közepén, nem lesz gáz. Gáz az nem is volt, haladtam tovább rendesen. De elindulás előtt volt egyébként még egy poén. Nyilvánvaló volt ugye, hogy a rendőr engem lenyúlt, mert fehér vagyok. Nem volt rá semmi oka, de mivel ő a rendőr és én a gazdag senki, ezért úgy gondolta most lerabol. (Itt minden rendőr ezt csinálja a fehérekkel, jó mi?) Kérdeztem ugye a tagot - miután már kifizettem neki a "bírságot" - hogy milyen biztosítékom lesz arra, hogy ez nem fog megtörténni még 100x, amíg itt vagyok Balin. Erre a tag rámmosolygott, elővett egy csíkos füzetet, amely egyik oldalának a sarkából letépett egy darab papírcetlit, majd ráírt valamit és odaadta, hogy a következő rendőrnek adjam azt oda, ha megállít. Ekkor még fogalmam sem volt, hogy mit írhatott rá, mert azt nem volt hajlandó elárulni.

Az "incidens" után tehát továbbindultam az úton de nagyon nem voltam jó hangulatban és mivel időközben be is sötétedett, így egyre kevésbé voltam abban biztos, hogy nekem Padangbaiba ezen a napon el kéne jutnom. Aztán meg pénzem se nagyon volt és egy ATM meg majdnem megette a kártyámat, így aztán rettenetes lelkiállapotban visszafordultam haza. Hogy pontosan hol voltam arról halvány fogalmam sem volt és ez volt a legrosszabb. Lenyúlt a rendőr, motorozok több száz (ezer) őrült motoros között, sötét van és fogalmam sincs hová megyek. Nice, mi? Nagy nehezen aztán mindenféle útitáblákat követve megtaláltam a helyes utat és az egyébként szenzációsan működő tájékozódóképességemnek köszönhetően (amire tényleg büszke vagyok) végül is fél óra alatt visszataláltam Seminyakba a Zitához. Hazaérve aztán elmeséltem az elmúlt 1-2 óra történetét de ekkor morgolódás helyett már csak röhögtem a dolgokon. MIndenesetre azt tutira elhatároztam, hogy 50 km-es távolságokba nem fogok elmotorozgatni. Legalábbis egyelőre nem.

Az este már semmit nem történt csak megint tévéztünk. Ez alkalommal a Helter Skelter c. iszonyú brutális filmet néztük meg, mely a világhhírű lengyel filmrendező, Roman Polanski ex-nejének, Sharon Tate és barátai meggyilkolásának igaz történetét meséli el. Hát, ettől sem lettem jobban. A film után aztán elgurultam a már délutánról ismert padang kajáldába és mégegyszer megvettem ugyanazt a kaját, amit ebédre is ettem. És valamilyen oknál fogva most csak 4 ezer rúpiát (azaz 90 FT-ot) fizettem az egészért. Hmmm. Lefekvés előtt aztán írtam még egy kis naplót, aztán éjjel 1 körül elpilledtem.

Első napi észrevételek és apróságok Baliról:

1. Először is iszonyú a páratartalom. Már a reptérről kisétálva előző nap majdnem megfulladtam a párás levegőtől. Az hogy szakad rólad a víz, arról meg nem is beszélek. Szeretem nagyon a meleget de azért levegőt is szeretek venni. Hmmm, semmi sem tökéletes a világon. 2. Balin annyi a motoros, hogy az egyszerűen elképesztő. Itt szerintem mindenkinek van motorja. Az utcák tömve vannak velük, mindenki szlalomozik jobbra-balra, de akármennyire is őrültnek tűnik az emberek vezetési stílusa, a baleseti ráta nagyon alacsony. 3. Miket is lehet kapni a Padangokban? Nehezen tudnám elmesélni, hogy mi minden is van itt pontosan, a lényeg, hogy itt minden előre el van készítve és melegen van tartva, így valójában ezek gyorséttermek. Sok a csípős szószos étel, minden rizzsel és "valamivel" jön (ami lehet többféle sült hal és csirke is) valamint zöldségekek közül is lehet választani, többek között egy szójababból készült "tempe" nevű ínyencség.

Költözködés, motorozás, pihizgetés
2004-12-20
Reggel azzal indítottam, hogy 10 magasságában összeszedtem a cuccaimat és Arhee segítségével átcuccoltam egy hotelbe Seminyak közepén. Sajnos ennek az ára nem volt olyan alacsony, mint amire számítottam (80 ezer rúpia volt egy éjszaka, ami vagy 1600Ft kb) és ráadásul a hotelben rajtam kívül egy árva lélek nem volt. Még a hotelbe menet előtt az egyik sarki mobiltelkó boltban vettem egy lóvé alapú kártyát mert igazán nem volt drága és úgy gondoltam, hogy jó poén lesz egy hónapig élő mobilszámmal rendelkezni, amiről olcsón küldhetek üzeneteket haza, pláne Karácsony idején. (A kártya 50000-er rúpia volt, amiből 20 ezer lebeszélhető, azaz mindössze 600Ft-ba került az, hogy van telefonszámom egy hónapig Indonéziában, valamint 100 Ft-os roaming sms-ek helyett - melybe a magyar telkóm üzenetküldése kerül külföldön - 10 Ft-os sms-eket küldözgethetek mindenhová. Jujj de jóóó.) Lecuccoltam tehát a hotelbe és elmentem motorozgatni egyet a környéken. Először a Seminyaktól délre található Legian-ba, majd onnan egészen le Kuta Beach-ig gurultam le. Itt először csak nézelődtem, majd egy internetkávézóban kötöttem ki rövid időre. Sajnos a net hulladék lassú volt, így semmit nem tudtam vele kezdeni de legalább "megszabadultam" 6000 rúpiától. "De jó nekem". Internetezés után még keveregtem fel, s alá egy darabig, majd visszagurultam Seminyakba.

Még Új-Zélanon utazgatva szóba került az, hogy van egy csomó olyan cuccom, amit csak feleslegesen cipelek és semmire nem használok, mire Neil akkor azt javasolta, hogy Indonéziából küldjem haza a dolgaimat, mert innen nevetségesen olcsó. Jjjo. Erre emlékezve Seminyakban el is mentem egy hivatalos postaküldő ügynökhöz, ahol kiderítettem ezt-azt a csomagküldéssel kapcsolatban. A díjak egész barátiak voltak, szóval elhatároztam, hogy akkor eljött az ideje a már 34 kilósra növekedett csomagomon könnyíteni. Rövid úton vettem is egy jó nagy dobozt a postán, majd azt hazavittem és unalmamban elhajtottam az előző napról már ismert internetkávézóba. Most az unalmamban alatt azt értem, hogy valahogy szét voltam esve, meg minden. Kicsit olyan tanácstalan voltam azzal kapcsolatban, hogy elinduljak-e körülnézni vagy sem. Balin ugye van egy csomó látnivaló de nekem nem volt kedvem órákat motorozgatni egyedül. Na mindegy, leszek itt még egy ideig - gondoltam - talán majd máskor. Szóval interneteztem egy újabb órát, aztán ismét visszamentem a hotelhez. Itt újabb pihizés következett, majd motoroztam egy sort megint. Eleinte igen félve motoroztam Balin (pláne az első nap) de minél többet mentem, annál nagyobb önbizalmat kaptam. Rájöttem, hogy az emberek nagyon odafigyelve motoroznak és ha Te is ezt teszed, akkor nem lehet baj. Elsuhantam először a Legian északi végében található 66-os nevű utcácskához, annak is a végében le a tengerpartra, majd onnan újból le Kuta-ba, ahol a tengerparti sétány mellett "rajkodtam" egy sort. (Ez mondjuk túlzás, úgy néztem ki azon a kismotoron, mint egy elefánt a kredenc tetején.)

Szépen komótosan gurultam tehát előre, amikor egyszer csak megállított két rendőr. Ez alkalommal már nyugodtabb voltam, mint az azt megelőző napon, mosolyogva levettem a bukósisakot és a lehető legkedvesebb modorban beszélni kezdtem a rend éber őreihez. Megemlítettem nekik, hogy tudomásom van arról, hogy a jogosítványom itt elvileg nem lenne érvényes de Magyarországon már nem csinálnak Nemzetközi Jogsit és különben is ezért már korábban megbüntettek 200 ezer rúpiára és hogy AZ a hekus azt mondta, hogy mostantól fogva nem lesz gáz. Mutogattam nekik a füzet sarkából kitépett cetlit is - és azt is hozzátettem, hogy nem tudom mit jelent ami rá van írva de azt mondták, hogy ez az üzenet arra való, hogy "fájdalommentesen" megússzam a következő félreállítást (ez persze kamu volt mert tudtam, hogy mit jelent a szöveg, az volt rajta, hogy "kérem engedjék tovább szabadon") - és csodák csodájára a "trükk" működött, elengedtek a hekusok mosolyogva. Mondom "de jó", akkor mostantól fogva nem is lehet gáz. :) Hohóóó.

Az incidens után aztán visszamentem Seminyakba, ahol először a tengerparton naplementéztem egy sort, majd 1 óra alatt összecsomagoltam a hazaküldendőket és lementem a hotelhez közeli Santa Fe étterembe vacsizni. A vacsi finom volt és kevés de legalább drága. Grrrr. A kajálás befejeztével aztán fáradtan visszasétáltam a szállásra és naplót írtam. Naplóírás közben persze volt egy kis intermezzo, amikor is ki kellett "nyírnom" 1-2 hivatlan látogatót, egészen pontosan 3 db. kb 7 cm hosszú hatalmas csótányt. Na mondom, legalább nem vagyok egyedül. Éjfél körül pedig felhívott drága Papó barátom Floridából és több mint egy órán keresztül beszélgettünk az élet nagy kérdéseiről. Nyugodt lelkiállapotban szundítottam el 2 óra körül.

Napi eszembejutáskák (mostantól fogva így fogom ezt hívni):

1. A motorozás Balin nagyon fain, erre egyre jobban kezdtem ráébredni. Olyan jó fílingje van, hogy az félelmetes. Talán persze ezt azért is éreztem így, mert nekem gyerekkoromban a szüleim féltő gondoskodása miatt tilos volt motoroznom, most meg ez nem fenyeget (vagyis tuti, hogy mikor ezt drága Anyukám elolvassa, akkor szegénykém aggodalmaskodni kezd megint) és különben meg nincs sok választásom, szóval bátraké a világ, ugye. Kellő körültekintés, egyebek. Ja pl. az is poén, hogy itt mindenki dudál, ha előzni akar. Az hogy az egyik sávban egy motoros előz egy autót és a szembe sávban is jön egy motoros, az teljesen oké, mivel ugye elférnek egymás mellett. Európai szemmel nézve ez persze meredek, de ha az itteni emberek mindannyian ugyanazt a rendet követik, akkor nincs galiba. És nincs is.
2. Kuta Beach, melyet Bali egyik legfrankóbb üdülőközpontjának tartanak, nem egy nagy szám. Igaz, itt történt 2002. október 11-én az a borzasztó terrorista akció (bombarobbantás egy belvárosi szórakozóhelyen), aminek következtében több mint 100 ausztrál turista és ki tudja hány száz helyi balinéz vesztette életét. A lényeg, hogy Kuta egy túlontúl turisztikus kisváros, aminek a tengerpartja nem is szép, ráadásul az itt összes fehérembert pénztárcának nézik. Rengeteg az üzlet, az étterem és a szórakozóhely Kután, s számomra nem is volt a helynek semmilyen indonéz hangulata. Ide tehát max. bulizni érdemes jönni, Balis fílinget beszippantani nem. Persze mivel Kuta, Legian és Seminyak teljesen egybeépült városok, ez Legianra és Seminyakra is igaz hogy a turistákért van minden és ez csak addig oké amíg vásárolni jössz ide. 3. A Balinéz emberek kedvesek és mosolygósak. Szinte minden ember mosolyogva konstatálja, hogy magyar vagyok és szívesen beszélgetnek az utcán sétálgató idegenekkel. A beszélgetés persze egy idő után valaminek az eladása / megvétele irányába fordul el, de nemleges válasz esetén sincs túl nagy sértődés. Naplementézés közben odajött hozzám egy helyi asszony, aki manikűrt, pedikűrt és mindenféle nyakbavalót kínált nekem. Mondtam neki, hogy nagyon kedves de most nem kérek semmit, mire a gyerekeit kezdte emlegetni. Ez nekem általában a gyengém de mivel itt mindenki a gyerekeit emlegeti, ezért elhatároztam, hogy nem hagyom magam befolyásolni. Úgy is költöm a lét azért itt-ott, szóval nem haragudhat rám Indonézia. Végül felálltam és otthagytam a könyörgő asszonyt. Szégyelltem magam és valahol még nekem is fájt egy kicsit, hogy ilyen "szemét" voltam de nem volt más megoldás. Néha keménynek kell lenni.. 4. Ezen a napon olyan szerencsétlenül éreztem magam, mint egy 2 éves gyerek, akit az anyja a bevásárló "center"-ben hagyott. Láttam egy csomó újdonságot, érdekességet de nem bírtam a fáradtságot venni ahhoz, hogy akár egyetlen fényképet is készítsek (a naplementén kívül). Talán kezdek fáradni, vagy valami más hiányzik...?

Kirándulás Jimbaram-ba és Uluwatu-ba
2004-12-21
Reggel megint vagy 10 óra lehetett mire kivergődtem az ágyból és elindultam csinálni valamit. Farkas éhes lévén először a kedvenc kis padangomba mentem kajázni egy nagyot, majd nekivágtam az országútnak. Még nem tudtam, hogy igazából hová akarok menni, de annyi biztos volt, hogy a Bali déli végében található Bukit-félsziget felé. El is indultam a Sunset Road-on és vagy 10 perce mehettem, amikor ledudált Zita az autójukból. Beszélgettünk egy kicsit és kaptam tőle 1-2 tanácsot, hogy hová érdemes elmenni. Fainság.

Már du. fél 1 is lehetett, mire igazán nekivágtam az országútnak. Motorosból megint volt egy csomó, meg autósból is de valahogy most már nem zavart, sőt kimondottam élveztem. Vigyázva nyomultam előre és 15 perc alatt el is értem Jimbaramba. Ez egy aranyos kis város volt, de semmi küli. Zita azt javasolta, hogy menjek el a halpiacra, mert az tök poén, de sajnos azt nem találtam meg és olyan embert sem, aki értett volna angolul. Ígyhát legurultam a tengerpartra egy kicsit, majd elhatároztam, hogy messzebb merészkedek és elindultam a Bukit-félsziget délnyugati csücskében található Uluwatu-ba, hogy megnézzem Bali egyik fontosabb hindu templomát. Az út Uluwatuig kimondottam kellemes volt, nem volt sok jármű az úton így nyugisan poroszkálhattam előre. Talán fél óráig tarthatott mire meg is érkeztem az ominózus helyre, s itt azonnal a templom bejáratához hajtottam. A motor leparkolásakor odajött hozzám egy árus asszony és rámtukmált egy sarung-ot (ez ugye az a nagy kendőszerű szoknyavalami) mondván, hogy a templomba úgysem engednek be anélkül. Zita persze mondta, hogy a belépő kifizetésekor adnak egyet kölcsön de én azért vettem egyet 20 ezerért 60 ezerről lealkudva. Tudtam, hogy még így is legalább 5 ezerrel többet fizettem érte, mint amennyi a "hivatalos" ár, de olyan kedves volt az árus kishölgy, hogy nem volt szívem tovább tornászni az árat lefelé. Hadd legyen már egy jó napja, no. :)

Az Uluwatui templomba 3000 ezer rúpiárért jutottam be (60 Ft), s bár a templom nem volt olyan nagy eresztés szerintem, azért tetszett nekem, mert ilyet korábban még nem láttam. A hinduk építészeti stílusa elég sajátos, s ez a templom elefánt és egyéb szobrain is látszott, na meg persze az imahelyeken, ahová persze nem lehetett bemenni. Az uluwatui templommal kapcsolatban a legnagyobb stenk talán az volt, ahová építették. A szent imahely ugyanis egy legalább 100 méter magas szikla tetején egy aprócska félszigeten épült, s mögötte az Indiai Óceán csapkodja a partokat. A másik dolog ami nagyon tetszett a templomban az meg a sok majom volt. Hogy pontosan milyen fajta majmok voltak ezek azt nem tudom de annyira nem zavartatták magukat az emberektől, hogy ilyet se láttam még. Szabályosan várták, hogy adjak már nekik valami kaját, s ha nem tettem, akkor vicsorogtak meg szaladgáltak fel, s alá. Állítólag ez Indiában majd nagyon durva méreteket ölt, ott még vigyázni is kell, nehogy megharapjanak. Na majd vigyázok... :) Már a templom körbesétálása közben láttam és hallottam, hogy Java felől vihar közeledik, így rövidre is zártam a kirándulást, felpattantam a motoromra és visszanyomultam észak felé. Egy rövid jimbarami pihenőn kívül nem is álltam meg sehol, de még így is elkapott a vihar a reptér közelében. Nem volt mit tenni, leszálltam a motorról és behúzódtam egy kis bolt fedett előterébe, ahol 3 helyi srác beszélgetett. Kedvesen beinvitáltak, ittunk egy kávét, s elszívtunk egy frankó kis indonéz édes cigit, ami nem dohányból készül hanem valami helyi növényből. Jópofa volt. Kb. 20 perc után aztán alábbhagyott az eső, így elköszöntem a manusoktól és visszamentem Seminyakba. Itt először interneteztem egy sort, majd 6 óra felé a hotelembe mentem pihizni.

Az este már nem sok mindent csináltam, csak elmotoroztam a 66-os útra és vettem 1-2 apróságot, majd Kuta Beach bevásárlóközpontjába mentem és ott is költöttem egy kis pénzt. 9 óra magasságában aztán Kutából egy előző nap felfedezett denpasari Citibank felé vettem az irányt de sajnos úgy elkeveredtem, hogy komolyan mondom legalább fél órát motoroztam olyan helyeken a tök sötét éjszakában, hogy azt sem tudtam hol lehetek. Csak reméltem, hogy belefutok egy jelzőtáblába, ami majd útba igazít. Szerencsére ez meg is történt, ráadásul a Citibankot is megtaláltam, így aztán 10 órakor boldogan dzsaltam vissza Seminyakba. Sajnos ezen a napon rájöttem, hogy a bankom jogtalanul vonogat tőlem kezelési költségeket, ezért az este még interneteznem kellett egy sort, hogy megpróbáljak ezen a problémán segíteni. A netezés után aztán éjfélkor megvacsoráztam egy padangban, majd hazavonultam aludni.

Napi eszembejutáskák:

1. A vásárlás Balin (és szerintem egész Indonéziában) olyan, mint minden 3. világi országban. Az árat a turistáknak pofátlanul magasan állapítják meg, s tudnod kell, hogy pl. a ruhadarabokat legalább 3-4x áron próbálják meg eladni. Egyéb cikkekett, pl. fafaragványokat 2-3x-os áron próbálják rádtukmálni, szóval ott is észnél kell lenni. Alkudozni tehát muszáj de ez itt nem olyan nehéz. Már ha az elején azt mondod, hogy "ez iszonyú sok kisanyám", akkor az eladó mosolyogva mondja, hogy "persze lehet ám alkudni egy kicsit", szóval Te azonnal az ár 4-edét mondod. Ő erre fogja a fejét, hogy ha annyiért eladja akkor "bankrupt"-ba megy (vagyis csődbe) de Te csak mosolyogsz, hogy olyan üzletet akarsz ami neked is jó. A cikkek árai persze még 4x-esen sem nevetségesen drágák de ezeket itt Indonéziában tényleg fillérekért csinálják, szóval ne fizessünk már igazi turista árat, ha azt lejjebb is lehet tornászni könnyedén. Általában tehát minimum a felére de inkább a harmadára lehet az árat bármi esetén lealkudni! Ha meg az egészet úgy fogod fel, hogy móka, akkor meg még poén is!
2. A délutáni "esőpihenőm" alkalmával megismert helyi srácok ismét rávilágítottak arra, hogy milyen eszméletlenül szerencsés ember vagyok. Beszélgettünk ugyanis az életről, munkáról, lányokról, házasságról, gyerekekről, vakációról és mikor ez a legutóbbi került szóba akkor a srácok szomorúan mondták, hogy ők azt sem tudják, hogy az mi. Ők ugyanis még soha nem voltak vakációzni egész életükben. Hát, nem meséltem el nekik, hogy én mit csinálok már 11 hónapja de azonnal értékelni kezdtem az életemet. Vajon miért van szükség arra, hogy minden alkalommal időnként kapjak egy kis visszajelzést? Ennyire ciki vagyok, vagy ez emberi dolog ugye, hogy beleszokunk abba, ami jó?

Folytatás: Lombok (2004.12.22. - 12.27.)

Motorozós nap Ubud környékén
2004-12-28
Az éjszaka nyugtalanul aludtam de legalább rosszul és ennek következtében korán fel is keltem. Mivel idegesített, hogy az egyetlen információs forrásaim a földrengésről és a szökőárról az otthonról jővő sms-ek, ezért egy gyümölcssalis reggeli után elvonultam egy közeli internetkávézóba, ahol okosodtam egy kicsit a történtekkel kapcsolatban. Sajnos azt nem vettem észre, hogy egy indonéziai viszonylatban méregdrága internetcafé-ba jöttem (igaz, a net fantasztikusan gyors volt), s a másfél órás világhálón való száguldozásomat 47 ezer rúpiám bánta, ami közel 1000 Ft. Az itt rengeteg! Nezetés közben aztán az eső is elkezdtett zuhogni, így aztán teljesen tanácstalan voltam, hogy mit is kéne csinálni.

Szerencsére barátian aggógó Papó cimborám felhívott Floridából egy időre, így a vele való beszélgetés feldobott egy picikét, s ráadásul az eső is elállt időközben, így kitaláltam, hogy akkor motorozni fogok egy nagyot. Ubudról annyit érdemes tudni, hogy Bali kultúrális központja Denpasartól kb. 20-30 km-re északra, van itt egy csomó hindu és buddhista templom, jó múzeumok, esténként fain kis - jó turistás - programok (balinéz táncok, élő zenék stb.), valamint a "leghíresebb" rizsteraszok is itt találhatók. Nem utolsósorban pedig egy jó bázis a sziget felfedezésére, mert ugyan az idelátogatók száma sok, itt mégsincs olyan turistagettó érzése az embernek, mint a Denpasar melletti Kuta, Legian és Seminyak Beach-eken. Papó barátommal való dumcsi után tehát kifitezettem a vendégház tulajának a 35 ezer rúpiát az egész napos motorbérletre (mert hogy motorbérléssel is foglalkozik minden teremtett lélek ebben az országban), majd elindultam felfedezőkörutamra. Ez a motor már szerencsére teljesen automata volt, még váltogatni sem kellett, s ráadásul a kipufogó előtt volt egy védőlemez ami megakadályozza azt, hogy újból megégessem a lábamat. Bárcsak figyeltem volna erre első alkalommal is.

Első utam az Ubud déli részén található Monkey Forest (majom erdő)-be vezetett. Ez egy max. 1-2 km2 területű rezervátum tele balinéz makákókkal. A majmokon kívül van 1-2 hindu templom is az erdőben, de az emberek nagytöbbsége "majmászni" jön ide. Igaz, ugyanezeket a majmokat már láttam Uluwatu templománál is a Bukit-félszigeten, ráadásul ide 10 ezer rúpia volt a beugró (+5-ért vettem banánt a majmoknak) de azért kíváncsi voltam rá, elvégre ez Ubud egyik "természeti attrakciója". Hát, röviden annyi történt, hogy jól elhülyéskedtem a majmokkal. Egy néhányat még a vállamon ülve is etettem, teljesen jó poén volt. A Monkey Forest után aztán elindultam Sayan felé, ahol az Ubudhoz legközelebbi rizsteraszok találhatók. Útközben egy warungban (ami olyan mint a "padang" - azaz olcsó indonéz kaját árulnak benne) megebédeltem majd megkerestem a rizsföldeket. Beletelt egy kis időbe mire megtaláltam őket (pedig van belőlük egy csomó, nem értem hogy lehettem ekkora egy lúzer), aztán bámészkodtam egy ideig és megnéztem, hogy a helyi gazdák hogyan művelik ezeket az ültetvényeket. Miután ezt jól meguntam, felpattantam a lóerőkre és átgurultam a város túloldalán található Gua Gajah-hoz, mely az ún. "Elefánt barlang", egy 1920-ban felfedezett buddhista szentély egy sziklába faragva. Hát, ettől sem estem hasra, de persze az is igaz, hogy kissé levert hangulatban voltam és így nem bírtam élvezni a stenket. A Gua Gajah után (ahol egyébként egy régi hindu és egy buddhista templom is található egymáshoz viszonylag közel) végül visszamotoroztam a belvárosba. A központba érve észrevettem, hogy az Ubud Palace-ban (belváros kellős közepén egy hindu templom) egy csomó helyi kiscsávó és lányka fain kis helyi ritmusra ropja a táncot, így benéztem, hogy mi is történik. Nos, ez nem előadás volt, hanem egy nyilvános tánclecke, ahol egy profi korombeli srác tanította a 10-12 év körüli korosztályt a fenék és karmozgatás balinéz trükkjeire. Naggyon faintos volt, annyira édesek voltak a picik. Eme rövid intermezzo után aztán elmentem a központi piacra körbenézni, majd elmotoroztam egy padangba megvacsizni 9 rongyért. Evés közben "végre" én is megláttam az "Indonesia Menangis" néven futó helyi hírprogramot, mely a szumátra szigeti Banda Aceh-ben történt szökőár utáni képeket mutatta be. Hát, egyből megértettem, hogy miért is kaptam annyi aggódó üzenetet otthonról. Jézus Atyám!

Mindezek után már csak egy szupermarket volt hátra 1-2 apróság beszerzésére, s itt unalmamban vettem egy kitűnő DVD kópiát a "Tisztességtelen Ajánlat" c. filmről is 15 ezer rúpiáért, ami ugye 300 Ft. Az igazság, hogy ezen az estén már valami kultúrprogramra vágytam, de sajnos megfáztam mint atom, s az ebből származó gyengeségemben képtelen voltam magam rávenni a további kimozdulásra. Hogy egy ilyen meleg időben hogy lehet megfázni azt ne kérdezzétek meg. Valószínűleg izzadt testemet érte a hűvös ventillátor szele még a Gilin. :) Az este tehát "moziztam" (még szerencse, hogy a számítógépemben van DVD játszó), majd naplót írtam egy kicsit és bedugult orral elaludtam 11 óra magasságában.

Gondolatcsipetkék:

1. Bali olyan mint egy hatalmas falu. A térképre nézve az ember azt hinné, hogy tele van egy csomó apró településsel (és ha agglomerációkra bontjuk a szigetet, akkor ez így is van), viszont az utakon (legalábbis a sziget közepén) közlekedve úgy érzed, hogy minden település egybe épült. Ez alatt azt értem, hogy az egyes falvakat nem konkrétan választják el hatalmas lakatlan mezőségek és hasonló, hanem mész, mész aztán egyszer csak tábla "Salamat Datang x, y faluban" (Isten hozott) aztán falu végén "Salamat Jalan" (viszlát) de a házak sora megy tovább - na oké, néha van egy kis rizsmező is itt-ott - amíg aztán belefutsz az újabb "Salamat Datang" táblába. "Bali falvai és városai egyesüljetek!" :)

Fél napos kirándulás: Mengwi és Tanah Lot
2004-12-29
Reggel olyan szétesve ébredtem, hogy jujj. Az egész fejem zsongott belülről. Ettől függetlenül persze nem voltam rosszul, ezért el is döntöttem, hogy ezen a napon kijebb mozdulok Ubudból és elmerészkedem egy kicsit messzebbre. Őszintén szólva a legelső napi "rendőrös leszedés" óta egy kicsit mindig bennem van az, hogy ebbe bármikor belefuthatok ismét, de a hotel tulaja Gus azt mondta, hogy itt ettől ne féljek. A legtöbb korrupt rendőr Kuta Beach környékén van és ha oda nem megyek - és különben mindig rajtam van a bukósisak - , akkor nem lehet baj. Reméltem, hogy igaza van. Megreggeliztem tehát és 11 után kicsivel nekivágtam az útnak.

Balin az utak elég kacifántosak, vagyis inkább nem egyértelműek. Két pont között a legrövidebb út ugye az egyenes, de ez Balin nem érvényes. Valószínűleg ennek a rizsföldek és egyéb ehhez hasonló oka lehet de tény, hogy ahhoz hogy egy bizonyos délen fekvő városba eljuss ahhoz lehet, hogy előbb észak felé kell elindulni. Persze ez is csak megszokás kérdése és nekem (aki szinte soha nem téved el) ez nem jelenthetett akadályt. Kimotoroztam hát a városból az egyik főúton és megérzés+kérdezősködés révén el is jutottam fél óra alatt az Ubudtól DNY-ra lévő Mengwibe, ahol egy jelentős hindu templom, a Taman Ayun található. Legnagyobb mázlimra pont akkor értem oda, amikor 2 turistabusz is elment, így viszonylag nyugiban sétálhattam körbe. Maga a templom szép volt és érdekes, rettenetesen tetszenek nekem ezek a vörös tégla+cement színben pompázó épületek, valamint a többszintes nádfedeles templomocskák. A konkrét imahelyekre ugye a belépés minden hindu szentélyben tilos, így ezt is csak kívülről sikerült "megvizsgálnom" de igazán nagyon tetszett. Az 1 órás séta után aztán visszaszálltam a motorra és fél óra alatt lerobogtam Tanah Lot-ba, mely Bali talán leghíresebb temploma.

A Tanah Lotig vezető út sem volt teljesen egyértelmű de azért szerencsére nem tévedtem el. Félelmetes, hogy mennyi autós és motoros van ezen a szigeten, olyan érzésem volt, hogy itt mindig mennek az emberek valahová. Amikor meg egy hindu templomhoz értem, amiben pedig békésen áldozó embereket láttam, akkor meg az volt az érzésem, hogy itt minden olyan nyugis. Nos, Bali valahol ennek a két hangulatnak az együtteséből áll és ez nagyon fain. Ha "action"-re vágysz, menj ki az országútra, ha viszont nyugira, akkor meg menj be egy hindu vagy buddhista szentélybe! Ott aztán béke van ezerrel...

Tanah Lot Bali "legfotogénebb" temploma a sziget nyugati partjának déli részén, Denpasartól kb. 25 km-re. Maga az egész szentély egy kilógó földnyelvből van kifaragva és ezt szó szerint értsd. A földnyelv ugyanis egy hatalmas szikla (mely dagály idején különálló szigetecskének tűnik) aminek a tetejére építették magát a templomot, az oldalában pedig lépcsőket, belsejében mindenféle kisebb-nagyobb barlangokat és imahelyeket faragtak ki. Igazából naplemente idején érdemes idejönni - legalábbis azt mondják - de esős évszakban abból itt nem sok van sajnos, nekem meg nem volt kedvem "kockáztatni". Pláne, hogy naplementekor - már amikor van - állítólag rengeteg a turista. Az én ottjártamkor nemcsak, hogy naplemente nem volt de még a napsugarak is egy több száz méter vastag felhőréteg mögött pihiztek valahol, ennek ellenére viszont több száz ember tolongott a partokon, hogy elkészítse az "én és Tanah Lot" c. képet. Igaz, én is turista vagyok de ez a látvány mégis olyan kiábrándító volt. Pláne, hogy az egész olyan túlontúl turisztikus a sok étteremmel és szuvenirbolttal és tsi. Jópár látogató átsétált a tértig érő vízben a templom aljáig is (annál tovább ugyanis nem lehet menni turistáknak), ahol néhány hindu "szentatya" megáldotta őket. Hmmm, jó nekik. Végül is fél órát időzhettem itt, majd bekaptam egy kis ebédet és egy rövid "levezető" séta után visszaszálltam a motorra és 1 óra alatt hazafuvaroztam magam Ubudba.

A nap hátralévő részében már nem sok minden csináltam. Mivel taknyam-nyálam egybefolyt (bocs, de ez volt a helyzet), ezért már csak pihizni akartam. Elmentem tehát a szupermarketbe, vettem egy kis kekszet, vizet és 5 DVD-t, majd hazamentem mozizni és regenerálódni. Jól esett. Este 9-kor aztán elgurultam egy warungba vacsizni egyet, majd hazatértemkor még 1 filmet megnéztem. 11 körül pilledtem el, jó volt ez a mai nap.

Gondolatcsipetkék:

1. Ezen a napon hosszú idő óta először éreztem magam igazán jól egyedül. Rájöttem ismételten, hogy minden csak megszokás kérdése és a saját érdekünkben egy adott helyzetből a lehető legjobbat kell kihozni. Ha már nem tudok azon egyelőre segíteni, hogy egyedül vagyok, legalább megtanulom elvezni az ebből származó szabadságot. Olyan jó, hogy az embert ilyenre teremtették... 2. Tanah Lotban sétálgatva több helyi - indonéz - fiatal turista megkért, hogy hadd fényképezkedhessenek le velem. Jópofa volt. Rájöttem, hogy annak ellenére, hogy utálom a magasságomat egy ilyen helyen (mivel mindenhol beverem a fejem!) azért minden rosszban van valami jó. Az egyik fényképezésnél egy kiscsaj még a telefonszámát is megadta. Kár, hogy nem nézett ki olyan jól... :) 3. Bali tele van hindu templomokkal. Vannak a híres és jelentős templomok, melyeket itt "Pura"-nak hívnak és van egy csomó (rengeteg, iszonyat sok!) szentélyecske minden városban és faluban. Ezek mind vöröstégla + cement színűek, sok bennük az elefánt szobor és sok virág miatt nagyon hangulatosak.

Kirándulás a hegyekbe: Bratan-tó és Bedugul
2004-12-30
A napot megint 11 körül sikerült elindítanom, amikor is egy rövid reggeli után nekivágtam az országútnak. Alighogy kiértem Ubudból elkapott egy kis zuhé, így betértem egy szupermarketbe és vettem egy esőkabátot 30 ezer rúpiáért. Itt az eső senkit nem akadályoz meg abban, hogy motorozzon, ha van esőkabátod akkor minden oké. Szóval beálltam én is "a sorba" és nyomultam szép finoman előre. Szerencsére 10 perc után el is állt az eső, így száraz úton haladhattam tovább. Először ismét elkavarásztam Mengwi-ig, majd onnan északra fordultam és célba vettem Bedugult.

Néhány kilométerrel Mengwi után belefutottam egy hatalmas vallásos ceremóniába. Mint kiderült, ez egy ún. "crematory ceremony", egy 5 évente egyszer megrendezendő 24 órás szertartás, melyben az egyes emberek - elmúlt 5 évben az Úrhoz megtért - családtagjai lelkének megtisztulásáért imátkoznak az egybegyűltek és konkrét lépésekkel tisztítják meg a halott lelkét, hogy az végül méltó módon érkezzen meg az Úrhoz. Nagyon érdekes volt látni, ahogy az asszonyok kisebb-nagyobb fonott kis tálkákban elhelyezett virágokat tettek a fejükre, vagy pl. ahogy a férfiak körbegyűlve hangszerekkel a kezükben adták a ritmust az egész ceremóniához. Középen meg a "főmufti", egyénien beöltözve füstőlő és mindenféle szent vallási eszközzel a kezében varázsolt valamit. A legmókásabb számomra persze az volt, ahogy a rendfenntartók viselkedtek. Ők az ünneplő emberekhez hasonlóan voltak öltözve csak az volt a különbség, hogy nekik nem virág vagy hangszer, hanem egy walkie-talkie volt a kezükben, amin keresztül egymással kommunkálva biztosították a szertartás békés lefolyását. Némelyikük meg teljesen úgy viselkedett, mintha ő lenne a Jani. :) Aztán közbe' nem is... Egy fél óra bámészkodás után aztán visszaszálltam a gépre és folytattam az utat.

Bedugul és a Bratan-tó már nem a tengerszinten, hanem jóval a fölött, Bali legmagasabb hegyei alatt található, s ennek következtében ahhoz egyre közelebb érve a levegő is egyre hűvösebb lett. Az úton jó sok autó meg motoros kavarászott de mindenki olyan türelmesen közlekedett, hogy csak lestem. Denpasar környékén a motorosok komolyan úgy szlalomoznak az autók között, hogy az félelmetes, itt meg nyugi volt. Bedugulba érve először véletlenül a Bratan-tó rossz végében kötöttem ki (ahol csak mindenféle vízisportokat és hajókázásokat hirdettek), de aztán rájöttem, hogy amit én keresek az egy kicsit még tovább van, így aztán átdzsaltam oda. Amit kerestem az ugyanis nem volt más, mint egy újabb kis vízparti templom, a Pura Ulun Danu Bratan. Bevallom őszintén ide elsősorban azért jöttem el, mert Prepszent Zoli barátom 5 évvel korábban járt itt és azt tanácsolta, hogy ezt én is látogassam meg mert nagyon kis édes. Tényleg az volt, el is időztem itt vagy 1 órát, sétálgattam fel-alá. Már majdnem indultam volna elfele, amikor egy kedves pár megkért, hogy fényképezzem le őket a templommal. Ez meg is történt, s a fénykép elkattintása után beszédbe elegyedtünk. Mint kiderült, a korombeli Gabriel (eredetileg svéd-osztrák) és Yasmin (er. török) Chicagoban élnek, mind a ketten a Hyatt hotelláncnak dolgoznak és Gabriel azért csalta ide el a barátnőjét, hogy egy ilyen romantikus szigeten kérhesse meg a kezét. Hát nem édesek... :) A rövid beszélgetésünk aztán olyan jól sikerült, hogy meg is egyeztünk gyorsan, hogy még találkozunk. Gyorsan telószámot cseréltünk, majd elbúcsúztunk. De jó, vannak cimborák! - gondoltam.

Az Ulun Danu templom után aztán még folytattam az utamat észak felé tovább, mert el akartam jutni a Bali északi partján található Singaraja városától 11 km-re délre lévő Gitgit-be ahol állítólag 2 nagyon faintos vízesés csobog. Egyre északabbra kerülve azonban belefutottam egy esőbe és sűrű ködbe, így vissza kellett fordulnom. :( Sajnos az eső aztán utánam eredt, s a hazafelé utamon elkísért egy darabig. Fél óra után már a szertartásos falucskában figyeltem, ahol újfent megálltam egy rövid időre a továbbra is tartó ceremóniát vizslatni, utána azonban már végigvezettem vissza Ubudig.

Ubudba érve hazamentem pihizni, majd elmentem a szupermarketbe vásárolni ezt-azt. Az este folyamán már nem sok minden történt, főleg a szálláson szinyelgettem, elszaladtam internetezni és ettem egy fainat egy hulladék olcsó warungban. Ezen kívül még annyi történt, hogy felhívott Gabriel és leegyeztettük, hogy a szilvesztert együtt töltjük akkor hármasban. Ennek komolyan megörültem, mert már féltem attól, hogy egyedül leszek. Végül is a jószellemek az utamba sodorták Gabrielt és Yasemint, hogy ez ne történhessen meg. De jóóóóóóó.

Gondolatcsipetkék:

1. Komolyan mondom, hogy a motorozás egyszerűen fantasztikus. Tudom tudom, nem éppen veszélytelen, de akkor is olyan jó szabadságérzést ad az embernek. Pláne egy ilyen helyen, ahol szinte mindenki motorral közlekedik. Az emberben az országúton megszületik a csapatszellem, mész te is, pufogsz, kerregsz, előzöl, dudálsz s lámpához érve megállsz, majd ránézel a melletted lévőre és mosolyogsz egyet. Kár, hogy gyerekkoromban nem volt szabad motoroznom. :(

Az év utolsó napja, egy rövid kirándulás, majd este irány dél-Bali!
2004-12-31
Reggel sokáig lustiztam és egészen du. 1-ig naplót írtam és szinyeltem. Jól esett. A változatosság és a kimozdulás kedvéért aztán felültem a motorra és 20 perc alatt "elgurultam" az Ubudtól kb. 10 km-re északra lévő Tampaksiringbe, ahol a LP útikönyv szerint Bali egyik legimpozánsabb látványossága, a Gunung Kawi sziklafaragványok találhatók. A motorról leszállva azonnal megrohant egy pár árus kiscsaj, s az egyik addig lökte nekem a rizsát, míg a végén vettem tőle egy pár sarung-ot. (Olyan jók ezek a sarungok és botrányosan olcsók.) A "tranzakció" után lesétáltam a völgybe a sziklafaragványokhoz. Hát, azért akkora stenk nem volt, mint amekkorát vártam de azért szép volt. (Képek az albumban.) Ami miatt viszont érdemes volt idejönnöm, az egy aprócska vallásos ceremónia volt, amit a völgy aljában található templomocskában sikerült végignéznem. Kb. 15 helyi hindu kiscsaj és egy fehérbe öltözött szertartást irányító főnök imátkozott szent vízzel és virágokkal. Olyan békés és meghitt volt az egész, hogy még én is megtisztultam attól, hogy néztem.

A szertartás után odajöttek hozzám a lánykák beszélgetni egy kicsit, majd az egyik meghívott a házába aznap este 7-re egy valamilyen speckó táncolással egybekötött ünneplésre. Nagyon jól esett ez a hirtelen vendégszeretet, de mondtam a lánynak, hogy sajnos ez az este nem jó, mert bulizással egybekötött találkozóm van Seminyakban, viszont ha megadja a számát, akkor nagyon szívesen eljönnék megnézni máskor ezt a táncot. Hát, ebben is maradtunk... :) Eme rövidbe intermezzo után aztán visszamentem Ubudba, s egészen este 7-ig pihiztem a szálláson.

Az esti találkozót fél 10-re beszéltük meg (az Ubudtól legalább 40 km-re lévő) Seminyakban Gabriellel és Yasminnal, s mivel nem tudtam, hogy mennyi időbe fog telni az odajutás, ezért már fél 8-kor elindultam. A város szélére érve teletankoltam a verdát, majd útra keltem. Egy ideig esőben haladtam előre, de aztán délebbre érve kitisztult az ég, s Denpasar előtt már nyoma se volt Isten könnyeinek. Kavarogtam vagy fél-1 órát Denpasarban mire kitaláltam merre is van az amerre, de a fél 10-es találkára így is odaértem szerencsére. Az esti programot a Seminyak és Legian találkozásánál lévő Pantarei nevű görög étteremben nyomtuk le hármasban és annyira jót beszélgettünk, hogy teljesen feldobódtam tőle. A beszélgetéseink során az is kiderült, hogy Gabriel üzleti úton nagyon gyakran jár New Yorkban és nagyon is jól ismeri azt az éttermet, ahol több mint 2 évet dolgoztam, s mely konkrétan lehetővé tette a világkörüli utamat az ott megkeresett és félretett zsít által. Meg is egyeztünk, hogy egy nap még elmegyünk oda vacsizni majd közösen. :)

Az éjfél váratlanul ért minket utol, s mivel mindannyiónknak máshogy járt az órája, ezért nem tudtuk, hogy mi is lehet a valódi idő. Gong nem volt, így hát csak saccoltuk az újév beköszönttét, ilyen se volt még. :) Yasmin sajnos elrontotta a gyomrát valamivel ezért azt találtuk ki, hogy dimbulás helyett lemegyünk Nusa Dua-ra, ahol Gabrielék szállása, a Grand Hyatt Bali található. (Jópofa dolog lehet egy hotelláncnak dolgozni, pláne amikor ingyen laksz a legluxusabb helyeken is.) Az út Nusa Duáig kb. 40 percig tartott, mivel ez még Seminyaktól is volt kb. 20 km délre. Gabrielék elől mentek egy taxiban szép nyugiban, én meg utánuk motorral. Áááááá de tök jó volt. A Hyatt-be érve aztán még éjjel 3-ig dumáltunk és borozgattunk a hotel bárjában (egy csomó sznob dúsgazdagnak kinéző turista között - fujjj!), majd felvontultunk aludni. Újdonsült cimboráim pozíciójuknak köszönhetően egy hatalmas lakosztályban laktak, ezért aztán "a nagy világon e kívűl" volt számomra is hely. :) Én lefekvés előtt még hazacsörögtem Mamikámnak meg Apukámnak BUÉK-et kívánni, majd ágyban párnák közt aludtam el. :) SELAMAT TAHUN BARU!!! (Boldog Új Évet - indonézül!)

Beszélgetésekkel teli Újév, este visszamotorozás Ubudba
2005-01-01
Reggel 10-ig ment a lusti, majd Gabriellel lementünk reggelizni egy fejedelmit. Igen, fejedelmit! A Grand Hyatt Bali ugyanis olyan fantasztikus svédasztalos reggelit szolgál fel vendégeinek, hogy még a lábujjaidat is megnyalod kaja után. Hátizsákos utazóként sem ilyen szintű ingyenes (!) kiszolgálást sem ételt nem kaptam már egy ideje, így nagyon kihasználtam ezt a "lehetőséget". Vagyis bezabáltam, mint atom. :) Kaja után aztán visszavonultunk a lakosztályba, tévéztünk és beszélgettünk. Du. 3 körül aztán Gabriellel levonultunk a Hyatt megannyi éttereme közül az egyik óceánhoz közel esőbe és ebédeltünk egyet. Ez már sajnos sem nem volt ingyenes, se nem fejedelmi. Főleg számomra, mivel pont ebéd előtt kijött rajtam egy talán előző napi warungban elfogyasztott problémás étel kellemetlen utóhatása. Ebédre így lazac helyett Yasminhoz hasonlóan főttkrumplit voltam kénytelen, kelletlen fogyasztani. A Hyatt mindazonáltal tényleg nagyon szép Balin, s a luxuskörülmények miatt sikerült is azonnal Hawaii-on éreznem magam, miközben Balin vagyok. Hát, azért ez se mindenkinek adatik meg, no! :) Kaja után aztán visszamentünk a szobába, ahol kontaktokat cseréltünk, majd készítettünk 1-1 fotót és elköszöntünk egymástól. Kicsit szomorú is volt ez a búcsúzás de én rettenetesen örültem, hogy megismertem két ilyen nagyszerű embert. Jó emberekből soha nem elég. (Gyűjtő vagyok, jelentem alássan!)

Délután 5 óra is elmúlt már, mire elindultam északra Nusa Duából. Az idő egyszerűen csodálatos volt ezen a napon, hosszú idő után először szinte végig ragyogott a Napocska. Nusa Duától Ubud közel 60 km, ami nem olyan sok de óvatosan motorozva azért bele telik egy kis időbe, mire eljutsz egyik helyről a másikra. Ráadásul mivel az idő gyönyörű volt, ezért elhatároztam, hogy évkezdésnek nagyon jól fog esni egy felfrissítő naplementézés, így aztán Seminyaktól kicsit északabbra érve legurultam az óceánpartra és 1 órán keresztül mély gondolatokban elveszve csodáltam a varázslatos napnyugtát. Végre igazán visszanyertem a békémet ez által. De most komolyan. A magányból származó borzasztó lelkiállapotom végleg a múlté lett (legalábbis remélem), mostantól fogva a lehető legtöbbet fogom kihozni ebből az útból és nem akarok soha többet siránkozni azért, mert egyedül vagyok. Különben is én választottam ezt. Ettől a pozitív gondolattól vezérelve ültem fel a motorra és izzítottam - fogalmam sincs, hogy hogyan de sikerült - vissza Ubudba. Vannak ugyan táblák az utakon de sokszor csak a megérzésem vitt előre, hogy na itt még nem fordulok jobbra (mert úgy sem ismerem azt a helyet, ami a táblára van írva), meg na akkor itt jobbra, balra, fel-le, valahogy majdcsak elérek egy olyan helyre ami már ismerős és hát ez így lett. Mentem vagy 50 percig abba az irányba amit jónak éreztem és egyszer csak belefutottam egy kereszteződésbe, ami már ismerős volt. Visszaértem tehát Ubudba gond nélkül és ez nagyon mosolygóssá tett.

Az este már nem csináltam semmit csak a szálláson pihiztem, DVD-ztem és naplót írtam, végül pedig éjfél magasságában eltettem magam másnapra.

Gondolatcsipetkék:

1. Bali déli részéről Ubudba visszaérve egy már korábban 1x tesztelt "hátsó utat" választottam amin eljuthatok a városközpontba, hogy aztán onnan a szállásomat megtaláljam. Legnagyobb meglepetésemre ez a kis kitérő is rejtett számomra egy aprócska kis meglepit. Volt ugyanis ennek az útnak egy olyan néhány száz méteres szakasza, ahol nem voltak se házak, se közvilágítás, csak jobbra-balra rizsföldek mögöttük hatalmas pálmafákkal. Az ég hosszú idő óta csillagos volt ezen az estén, így ehhez a szakaszhoz érve meg kellett, hogy álljak egy kicsit. Varázslatos volt ez a néhány perc. A rizsföldek fölött ezrével repkedtek a szentjánosbogarak, közelben távolban (alattad feletted, s még a "táskámban" is) tücskök "hadserege" ciripelt, a távolban kutyák vonítottak, békák brekegtek és egy elhaló hindu ének szólt, s a pálmafák szilhouettje mögött a majdnem fekete égbolton ott ragyogott az Orion csillagkép, mintegy őrizve a békét, s a Föld nyugalmát. Olyan érzésem támadt mintha otthon lennék, már csak az hiányzott, hogy abban a speciális pillanatban valaki megfogja a kezem, megöleljen, meg ilyenek, tudod... Jó tudom ez most egy kicsit tőlem szokatlanul túlontúl is szentimentálisan hangzott, de valahol én ilyen is vagyok és ez a meghitt néhány pillanat kihozta belőlem ezt az érzést. Ugye ez nem ciki? :)

Egy hasfájós nap...
2005-01-02
Reggel arra ébredtem, hogy úgy csikar a hasam, hogy majd meg veszek. Ez aztán folytatódott is egészen du. 3-ig, mely idő alatt a szobám egy konkrét helyiségével igen közeli barátságba kerültem. Hát, ezeket a "barátságokat" azért nem gyűjtöm. Kiszáradás elkerülésére nyakaltam a vizet befelé és csak pihiztem és pihiztem. Odakint ragyogott a nap, mely a szenvedésemet még borzasztóbbá tette. "Shit happens" - mondják az angolok (és ez alkalommal aztán tényleg erről volt szó), de egy fájdalmas görcstől rángatózva mégis arra gondoltam, hogy ez egy múlandó probléma és hát bőven lehettem volna a thaiföldi Phuketben is (ami egyébként eredetileg benne volt a terveimben) ahol a tengerparton napozva a természet Istenei a nyakamba küldenek egy "pár liter" vizet Tsunami képében. Ez a gondolat aztán egy idő után olyan erőt adott, hogy elmentem levegőzni egyet és 1 óra alatt körbemotoroztam az Ubudtól északra elterülő apró falvak rizsföldjeit. Néha megálltam bámészkodni is egy kicsit (pl. itt is egy csomó helyen fociznak a helyi srácok, imádják rúgni a bőrt) de aztán visszagurultam a szállásra. Kicsivel 7 előtt aztán tettem még egy kört (abban reménykedve, hogy csinálhatok jó kis naplementés képeket a városról) de ez az út már nem volt túl eredményes.

Az estét abszolút ciki módon DVD-zéssel töltöttem el, először a Fahrenheit 9/11 c. Michael Moore doksifilmet néztem meg (és ezt MINDENKINEK ajánlom figyelmébe, egyszerűen megdöbbentő és zseniális!) aztán elalvás előtt Bill Murray-vel a "Lost in Translation" c. nagysikerű kacagtatóban "lubickoltam" egy másfél órát. Hát, ez a nap is az ördögé lett..

Kirándulás: Batur-tó, Besakih és a baleset
2005-01-03
Reggel 9-ig ment a lusti, majd reggeli helyett ettem egy kis kekszet, beszélgettem egy kicsit a ház tulajával és fél 11 magasságában elindultam utolsó Balira tervezett egész napos túrámra. Az idő kissé felhős volt de azért reménykedtem, hogy talán kiderül az ég.

Szép lassan megfontoltam és komótosan repesztettem fel északra, kb. 1 órába telt mire elértem az északra vezető bekőtőútról a Bangli-Singaraja főútvonalhoz. Itt tettem egy kis szünetet és jól megbámultam a Mt. Baturt az attól keletre elterülő Batur-tóval együtt. Sajnos a a felhős idő miatt ez sem volt annyira impozáns, mint amilyen egyébként tiszta időben lehet de hát ehhez már hozzászokom lassan. A rövid pihi után továbbgurultam a néhány kilométerre lévő Kintamani-ba, ahol megtekintettem a Baturi Nagytemplomot. Ez is nagyon szép volt és érdekes de őszintén bevallom számomra egyre inkább ugyanúgy néznek ki ezek a hindu szentélyek. El is határoztam, hogy már csak 1 tervezett templomot nézek meg és ennyi. Kintamaniban először találkoztam agresszív árusokkal, akik mint a darazsak duruzsoltak a fülembe, nyomták a rizsát, hogy ezt vegyek meg azt vegyek. Én kedvesem mosolyogtam rájuk és mondtam, hogy köszi de nem, erre mégjobban rákezdték. Egy idő után nem maradt hátra más, mint az, hogy én is arrogáns lettem velük és jól elküldtem az összest melegebb éghajlatra. Hát, ezt nem szerették. Nekem is rosszul esett egy kicsit, hogy ezt így kellett megoldanom de ha nem használ a szép szó akkor kénytelen vagyok én is hangnemet váltani.

Kintamani után a következő rövid megállóm a penelokani kilátópont volt, ahonnan a Batur-tóra fain panoráma nyílt. Sajnos itt sem volt sokáig maradásom, mert az árusok ezrével támadtak, s ezt egy vásárolni nem akaró embernek elviselni nem sokáig sikerül. Penelokan után már meg sem álltam Besakih-ig, ahol a legszentebb szentély, a balinéz hinduk anyatemploma, a Pura Besakih található. Kissé kaciántos volt ide eljutni a sok kanyargós úton de sikerült gond nélkül. Útközben egy szakaszon egy virágos kosárkával "felszerelt" helyi asszony meg akarta áldani a motoromat de a sok támadó árus után azt hittem, hogy ő is pénzt akar, így nem álltam meg neki. Besakihba du. 1 óra felé értem oda. Alighogy leszálltam a motorról, itt is megrohant egy pár helyi fickó, hogy ők majd körbevezetnek a templomon. Mondtam nekik, hogy elállok az ajánlattól de azért még kísérgettek egy darabon. A Besakih nagytemplom Bali legnagyobb szentélye, össszesen 18 templom komplexumából áll. Még körbesétálni is beletelt vagy 1 óra hosszába, pedig az imátkozó "oltárokhoz" be se mentem. Oda pedig azért nem mentem be, mert egyrészt némelyiket kívülről is lehetett látni, másrészt pedig ehhez külön le akartak szedni lóvéval. Az én elveimmel pedig ellenkezik az, hogy egy templomba belépőt fizessek. Ez a keresztény, katolikus világban nem szokás és én itt sem fogok fizetni ezért. Pont. A túrám befejezése után eleredt az eső, így a templom aljánál a motorparkoló fölött meghúztam magam egy kicsit egy eresz alatt. Pihenőm közben összehaverkodtam egy jónéhány helyi kisiskolással, s a 20 perces esőszünetet kellemesen elhülyéskedtem velük. Vettem a csapatnak egy kis ropogtatni való snack-et, s ezzel azonnal a barátjuk lettem. Én "cukros bácsi". Indulásom előtt még készítettem a "csapatról" egy pár fényképet, majd hazaindultam.

Az eső már elállt de az út síkos volt így nagyon óvatosan vezettem. Besakih határába érve ennek ellenére megtörtént a baj. Az egyik éles kanyarban kb. 10 km/h-s sebességgel az aszfaltúton - valószínűleg teherautó által elszórt - murvás, salakos folton megcsúszott a motor első kereke én meg jól eltanyáltam. Maga az esés nem volt komoly, de azért egy kicsit megzúztam a bal lábfejemet. Morgolódtam is, hogy miért nem cipőben vezettem. Dehát Balin MINDENKI papucsban motorozik, s én nagyon be akartam passzolni ebbe a légkörbe és a meleg idő miatt sokkal kényelmesebb is volt mint egy zárt cipő. Az eséskor szerencsémre pont az út szembelévő oldalán jött motorral egy srác, aki a felajánlotta, hogy a lábfejemen keletkezett horzsolást lekezeli. Ezt meg is köszöntem neki, majd az én motoromat hátrahagyva felszálltam az övére és elmentünk a srác 500m-re lévő kérójába. Kiderült, hogy a manus festőművész, az apja meg orvos, s ő maga már számtalanszor bukott motorral, s nyugtatott, hogy lekezeljük a sebemet és minden rendben lesz. Sétálni tudtam, s bár a seb fájt az megnyugtatott, hogy legalább nem tört el semmim. A srác kimosta tehát a sebet, majd jóddal fertőtlenítette (ettől majdnem megőrültem), aztán pihentem még egy fél órát nála, beszélgettünk, végül pedig adtam a manusnak egy kis lóvét a kedvességéért (itt azt senki nem utasítja vissza és úgy éreztem, hogy valahol számít is rá a srác), aztán szépen, nagyon nagyon lassan 2 óra alatt visszamotoroztam Ubudba. Most erre a szüleim biztosan azt mondják, hogy én se leszek már hülyébb de mindenképpen vissza akartam érni a szállásra és nem volt már lehetőségem. Na mindegy.

A hazafelé út már sima volt, végig azon gondolkodtam és szomorkodtam, hogy miért volt ekkora pechem. Most komolyan annyira vigyáztam mindig mindennel, hogy ne legyen baj és mégis megtörtént. Végig az a virágkosaras asszony járt a fejemben, aki meg akarta áldani a motort én meg nem hagytam. Valahogy úgy éreztem, hogy ezt a "figyelmeztetést" az Isten küldte. Azért mert az árusokat elzavartam arrogánsan, vagy azért mert már nem tudok elég toleráns lenni a helyi szegényekkel szemben. Próbálom de nem megy. Annyi helyen kérnek tőled pénzt és annyi mindenki, hogy az egyetlen esélyed az, hogy figyelmen kívül hagyod őket. Bármennyire is próbáltam magam megnyugtatni, valahol legbelül azt éreztem, hogy ezt valamiért "kaptam."

A Surya Házhoz visszaérve Gus betámogatott a szobámhoz, ahol ismételtem kimostam majd lefertőtlenítettem a sebet. Járni továbbra sem volt probléma, így mivel már éhes is voltam, lesétáltam egy sarki kajáldába és megtömtem a bendőmet. Kaja után aztán visszaballagtam a szállásra és pihiztem. Ezen kívül már nem is történt semmi ezen a napon. Még szerettem volna elmenni megnézni egy balinéz táncot de az adott szituációban úgy láttam jobbnak, hogy inkább pihenek.


Mondják, hogy az élet mindig tartogat meglepetéseket. Nos, számomra ez a baleset meglepetés volt de sajnos a kellemetlenebbik fajtából. A felületi horzsolásnak vélt sérülésemből ugyanis egy komoly ödéma lett, aminek következtében több mint 2 hétig járásképtelen lettem és a Bali után Indonéziára tervezett összes programomat stornóznom kellett. Ennek értelmében az alábbi hetek története elég egysíkúra sikeredett, azaz ha az utam érdekesebb eseményeivel kapcsolatban szeretnél többet megtudni kedves olvasóm és inkább kihagynád a nyüglődéseimmel kapcsolatos részt, akkor az alábbi linkre NE klikkelj! Az igazság, hogy járásképtelenségem rengeteg gondolkodást eredményezett, s ezeket ki kellett írnom magamból, mert úgy éreztem, hogy már attól jobb lesz a helyzet. Az alábbi rejtett menüpont alá elhelyezett történetek tehát leginkább magamnak íródtak, az egyetlen tanulságos része az csak az, hogy az egészség a legfontosabb a világon, azon kívül ez az egész út sem érne semmit, s meg se valósulhatna.

Lábadozásom története

Búcsú Indonéziától, továbbindulás Szingapúrba
2005-01-17
A vekker reggel 4.30-kor csörgött. Nagynehezen összekapartam magam, gyorsan (hmm, viszonylag) lezuhanyoztam indulás előtt, majd 5-kor útra keltünk. Még a hosszú lábazásom alatt megígérte házigazdám, hogy majd az utazásom reggelén ő kivisz a reptérre. Ez így is történt. Az "öreg" Gus segített a cuccaimat az autóig elcipelni, amíg én a mankóval szerencsétlenkedtem. Őszintén szólva még életemben nem kellett komolyabban mankóznom, így ez a reggeli mutatvány igencsak megizzasztott. Mire a vendégházból a kb. 200 m-re lévő autóig elértem, kb. 2 liter víz szakadt le rólam. Ubudtól a reptér kb. 1 órányira volt, s ezt az utat nyugisan sikerült megtennünk annak köszönhetően, hogy ilyen korán nem nagyon volt forgalom az utakon. A reptérre érve készítettem egy utolsó fényképet Gussal, majd elköszöntünk egymástól és beküzdöttem magam a belföldi járatok termináljára. Hát ez sem volt semmi...

Először is ugye a csomag cipeléséről szó sem lehetett, poggyászkocsi meg nem volt. Ezért aztán az egyik biztonsági emberkét kértem meg, hogy a csomagjaimat cipelje amíg én tovaugrálok. A Bouraq Airlines pultjához érve gyorsan bejelentkeztem, s helyzetemet látva az ügyintéző kisasszony rendelt nekem egy tolókocsit. Nem tiltakoztam. A csomagokat feladtam tehát, s az időközben megérkezett tolókocsiban meg eltoltak a váróterembe. A reptéren mindenki csak nézett, hogy ez a nagy fehér indián mit csinál a tolókocsiban. Ugye a bekötött befáslizott lábamra nézve nem látszott, hogy a probléma nem olyan aprócska.

A tolókocsis váróteremben rajtam kívül volt még egy balinéz pasas, aki meg focizás közben szenvedett egy olyan kellemetlen gerincsérülést, aminek következtében mozgásképtelenné vált. A betegek panaszkodásával teli hangnemben tárgyaltuk ki egymás baját, majd elérkezett az idő és kitoltak a repülőhöz. Poén volt tolókocsiban megközelíteni a repülőt, majd mankóval felküzdeni magam a lépcsőn be a gépbe. Szerencsére a legelső sorban ültem, ezért nem kellett sokat ugrálni. Utánunk aztán szép lassan megérkeztek a normális utasok is, s reggel 7-kor felszálltunk Jakarta felé.

A Bouraq Airlines Indonézia talán leglepattantabb légitársasága de a várakozásaimat ennek ellenére felülmúlta. A repcsi ugyan öreg volt de jó állapotú, a légikisasszonyok meg kimondottan csinosak voltak. Jól be is reggeliztem a látványból. :) A gép először Surabaya-ba ment 35 perc alatt (ez már Jáva sziget keleti részén lévő nagyváros), ahol is egy fél órát pihent (itt ki- és beszálltak egy csomóan), majd újfent a levegőbe emelkedtünk. Jakartáig 1 óra 20 percig tartott az út, s ezt egy összesen 10 angol szót beszélő, Józsi (vagy Yoshi) nevű indonéz sráccal "beszélgettem" végig. Az egyetlen idegesítő dolog csak az volt, hogy a srác minden olyan szó helyett amit nem tudott angolul olyan szavakat használt, amit tud. Vagyis amikor arról beszéltünk, hogy "ki hány éves" vagy pedig arról, hogy "kvantáltak-e a gravitációs hullámok" akkor a srác ugyanazt a 4-5 szót emlegette angolul. Ez utóbbi kérdésre nem derült válasz. :) Jakartába érve már várt az újabb tolókocsi, így a gépből kiugrálva itt sem kellett a sétálás próbálkozásaival szenvednem. Rövid úton felvettük a csomagjaimat, majd az engem segítő srác eltolt egy buszmegállóba, ahol felugráltam a reptér egyes termináljai között közlekedő ingyenes buszra, s átgurultam a nemzetközi 2-es terminálra a Singapore Airlines pultjához. Itt egy poggyászkocsira támaszkodva ugráltam körbe a terminált, amíg végül megtaláltam azt amit kerestem. Legnagyobb szerencsémre volt egy korábbi gép is Szingapúrba, így a 12.20-as indulás helyett egy 10.35-re kiírt gépre átirattam a jegyem. Stenk. Azért a biztonság kedvéért itt is kértem egy tolókocsit.

Indonéziában töltött utolsó órám mutatványa a határőrség (immigration - azaz bevándorlási hivatal) volt , akik szerint plusz 1 napot maradtam az országban engedély nélkül. Magyaráztam a pofának, hogy mivel dec. 18-án jöttem, így időben a 30 napot (ami 720 óra) nem léptem túl. Ezek a tetvek viszont nem így számoltak, hanem december 18-át 1. napnak, január 17-ét meg utolsó napnak számolták, s ennek értelmében nem 30, hanem 31 napot voltam az országban. Könyörögtem a csávónak a tolócskocsira mutogatva, hogy ne tegye ez velem (szerencsétlennel) de nem tudtam meghatni, magyarázott a csávókám, hogy ki kell fizetnem a 20 dolláros vízumtúllépési díjat. A végén aztán addig szövegeltem neki, hogy ez nem fair, mire azt mondta, hogy "jól van" akkor adjak neki kevesebbet (ez már nyilván zsebbe ment). Rövid egyezkedés után végül 10 dollárral megúsztam a dolgot. Hihetetlen hogy még a határőrséget is meg lehet vesztegetni. Ennek ellenére persze így is mérges voltam, hogy újabb zs-t buktam, ráadásul jogtalanul. Na mindegy.

A Singapore Airilines SQ155-ös járata Szingapúr felé kis késéssel de. 11 órakor szállt föl. A gépen szinte alig voltak emberek, így elterülhettem mint a nagy Alföld...

...és egy néhány zárógondolat
Indonézia egészéről azt mondják már itt járt emberek, hogy maga a csoda. Mind az emberek, mind a természeti szépségek tekintetében. Én sajnos csak egy nagyon apró falatkát láttam az egészből, így túlzás lenne azt állítani, hogy megismertem ezt az országot. A váratlan motorbalesetem miatt az egyébként is csak felületes vizsgálódásra összerakott terveket először a világkörüli utam során nem tudtam végrehajtani. Az egyetlen dolog ami vigasztal az csak az, hogy mint minden más helyre, ide is jobb száraz évszakban ellátogatni, az meg május - szeptember környékén van, s csodás természeti vizsgálódásra most egyébként sem lett volna esélyem a sok eső miatt.

Ami Bali szigetét illeti, nem véletlenül mondják róla, hogy egy kis ékszer. Az emberek, a hindu kultúra, az állandó istentiszteletek és kisebb-nagyobb ceremóniák látványa nagyon speciálissá tette számomra ezt a szigetet. (Még akkor is, ha az ott töltött közel 4 hétből 2-tőt egy vendégház teraszán üldögéltem végig járásképtelenségemből adódóan.) Véleményem szerint két hét a minimum, amit itt el kell tölteni.

Indonéziát sajnos azért kellett elhagynom "idő előtt", mert a 30 napos vízumom lejárt. Ha igazán akarnám persze, akkor visszamehetnék mert Szingapúrból nagyon olcsó retúr repjegyeket lehet Indonéziába kapni. Ha viszont Szingapúr után nem észak felé veszem az irányt, akkor még a Thaiföld - Kambodzsa - Vietnám - Laosz körben is elmulasztom a jóidőt (száraz évszak), az meg nem lenne helyes. Indonéziába 100%, hogy rövid időn belül vissza fogok térni egy hosszabb időre, hogy megnézzem azt a sok-sok mindent, amit most kénytelen voltam kihagyni. C'est la vie. Azok számára, akik Indonéziával kapcsolatban bővebb információt szeretnének olvasni sok szeretettel ajánlom Frecska Ábel weboldalát az alábbi címen (ez azonban angolul van):

http://indonesia2004.uw.hu/

Folytatás: Szingapúr (2005.01.17. - 02.12.)



Home  - Napló  - Indonézia  - Bali

© 2004 ahogyerzed.hu Az oldalon megjelenő összes anyag (cikk, fotó, logó, artwork, stb.)
szerzői jogvédelem alá esik, bármilyen célból történő újrafelhasználásuk kizárólag
a szerző írásbeli engedélyével lehetséges.

Az "Ahogy Érzed" koncepció, artwork, karakterisztika, felépítés, stílusjegy
© 2003-2004 Delta Broker Internet Kft. A weboldal szerkezete, felépítése, illetve a rajta üzemelő
szolgáltatások mindegyike szerzői jogok által védett és bejegyzett alkotások,
illegális felhasználásuk, illetve reprodukálásuk törvénysértés.


"Az legyen a tiéd, amit mindenhová magaddal vihetsz; beszélj nyelveket, ismerj meg országokat és embereket. Legyenek az emlékeid az útitáskádban."

"Own only what you can carry with you; know languages, know countries, know people. Let your memory be your travel bag."

"Solo te pertenece lo que tu puedes traer contigo; tienes que conocer lenguas; conocer paises; conocer gente. Deja tu memoria ser tu mochila de viaje." (Alexander Solzhenitsyn)